A Titicaca-tó (eredeti nyelven Titikaka) víztérfogatát tekintve Dél-Amerika legnagyobb tava és a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, Bolívia és Peru határán. A tó az Andokban az Altiplanón található, Peru és Bolívia határán. A nyugati rész Peru Puno nevű régiójához tartozik, a keleti pedig Bolívia La Paz megyéjéhez. 8300 km²-es területével a Titicaca-tó Dél-Amerika legnagyobb édesvizű tava. A tó átlagos mélysége 160 m, a legnagyobb mélysége 280 m. A Balatonnál tizenháromszor nagyobb, és közel 4 ezer méter magasan fekszik. A tó évi középhőmérséklete 10 °C körüli. Több mint 25 folyó ömlik a tóba, és 41 sziget teszi változatosabbá.
Arequipából busszal mentem Punoba. Útközben megálltunk 4444 méter magasan fekvő Lagunillas-tónál, ahol remek kilátás nyílt a környékre. Még élevezni is lehetett volna a remek panorámát, hogy ha nem lett volna kutya hideg.
Punoba érkezve volt annyi idő, hogy tudjak enni egy nagyon jó helyi étteremben. Az árak sokkal barátságosabbak voltak, mint korábban, főleg, hogy az egyik levest nem is számolták fel.
Viracocha - forrás: innen
Sokáig tartotta magát az a legenda is, miszerint létezik egy még ősibb kultúrára utaló város a Titicaca-tó mélyén. E mítosz 2000-ben nyert igazolást, amikor egy kutatócsoport 1000-1500 éves templom maradványait találta meg a tóban 600 méter hosszú és 200 méter széles falakkal. Való igaz, a tó elég nagy területű, és elég mély ahhoz, hogy városokat nyeljen el magába.
A tó egyik különlegessége az úszó szigetek, ahol az uros indiánok élnek. Az uros nép a collák és az inkák elől menekülve – így, bár elkerülték a fenyegető konfliktust és a közvetlen harcot, a béke vagyis a megmaradás érdekében hal formájában adót kellett fizetniük az inkáknak – hozta létre saját szigeteit és lakhelyeit. Ma több tucat úszó szigetet népesítenek be, akik valamikor halászatból éltek, de ma már a turizmus az első számú bevételi forrásuk.
Az „őslakos“ családok betanult koreográfia szerint fogadták a hajónkat. Elmondásuk alapján a föld egyik legöregebb népének tartják magukat, mivel már a Nap létezése előtt is éltek, és nem tudnak megfulladni, valamint nem csap beléjük a villám. A turizmusból származó bevételt összegyűjtik és szétosztják a szigetlakól között. A rövid előadásból az is kiderült, hogy az ajmarákkal és más népekkel keveredtek az évszázadok alatt, így mára elvesztették már a felsőbbrendűségüket, így ma már ajmara nyelven beszélnek.
A szigetlakók a totorát ételnek, tüzelőnek használják, és ebből építik a csónakjaikat, a házaikat, a szigetüket és a kézműves termékeket is ebből készítik, de magát a szigetet is. Utóbbi érdekesen lebeg a vízen, süppedős és kicsit ingoványos érzés a nádkötegeken való gyaloglás.
Szigeteiket a mai napig a tavon bőségesen termő totoranádból fonják. A száraz évszak végén, minden év novemberében, levágják a totorát, aztán hosszú hónapokig a vízben tárolják. Április környékén köszön be az esős évszak, ekkor a lehulló nagy mennyiségű csapadék miatt a tóba ömlő folyók megemelik a tó vízszintjét, a nád felemelkedik, és ekkor az urok begyűjtik a nádat.
Az alap a nád gyökérzete, erre fektetik, szövik rá keresztirányban az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan cserélni, pótolni kell, mert a víz miatt elszaporodnak bennük a paraziták. Körülbelül két évig tart, amíg egy sziget elkészül, de időről-időre fentről újabb rétegekkel kell pótolni a „talajszintet”, hogy megmaradjon a fél és egy méter közötti vastagság.
Az urok történetére is kitérő rövidke előadás után csoportokra beosztva megmutatták ugyancsak nádból készült, indiánsátor alakú kunyhóikat, melyek természetesen tele voltak értékesítésre váró szőttesekkel és a férfiak által készített apró csecsebecsékkel.
Ezután még fakultatív programként elvittek egy hajókázásra. Érdekes élmény volt a hajón ülni, főleg, hogy az egyik vezető volt az evezős.
Néhány életkép még a szigetről:
Érdekes élmény volt a velük való találkozás. Egykor valóban így élhettek, de ma már látszik, hogy a fő bevétel a turizmus és mindent egy koreográfia szerint csinálnak, ami nagyot ront az összhatáson. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elmentem ide és láthattam a tavat és az indiánokat.
Ha tetszett a cikk, klikkelj a jobb felső sarokban lévő +KÖVETÉS gombra vagy kövesd az Alitraveling facebook (LIKE-old) és Instagram oldalát, ahol extra tartalmakat is találsz.
A sorozat további cikkei:
Hogyan szervezzünk meg egy perui utat?
Peru déli síksága: Hacienda San José, Ballestas-szigetek, Paracas Nemzeti Park, Huachina oázis
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
