Alitraveling

A hatalmas Altin Emel Nemzeti Park sokszínűségét és természeti szépségét szinte lehetetlen szavakkal kifejezni, sőt a fényképek sem adják vissza. Ott kell lenni és át kell élni az élményeket!

Több órás vezetés és számos távoli falu érintése után értünk az Altin-Emel Nemzeti Parkba. Meg kell jegyezni, hogy a kazah vidéknek semmi köze sincs a modern városokhoz, mint pl. Asztanához és Almatihoz. Néha úgy éreztük magunkat, mintha egy időgépen utazgatnánk, és átkerültünk egy másik korszakra.

A Tamgaly Tas, „írásos kőzetek, kövek a jelekkel" 170 km-re északkeletre találhat Almatitól, az Ili folyó jobb partján, amely a Kapchagay-gáttól 20 km-re északnyugatra fekszik. 

A folyó partján hihetetlenül szép Buddha és Burhans (Bodhisattvas) képeket találtak. A barlangrajzokat kitűnő tibeti feliratok kísérik. A képek egyedi stílusát a kőfaragás és a finom kontúrvonalak művészi művészete biztosítja. A rajzok a XIV-XVI. században készültek. Összesen 18 sziklára festették fel az alakzatokat. A Tamgaly-Tas képei egy buddhista szentélyt képviselnek a szabadban.

Egy legenda szerint abban a pillanatban, amikor egy karaván a folyó mentén haladt, erős földrengés zajlott. A tanúk hatalmas sziklákat láttak a hihetetlenül magasról a vízbe esni, amelyek egyfajta folyami kereszteződést alakítottak ki. A zarándokok áldásként és Istenek segítségének vélték a jelenséget.

Innen az Altin-Emel Nemzeti Park „székhelyére”, Basshi (Baschi) mentünk. Szebbnél szebb hegyeken keresztül haladt az út, ahol nem győztük a fejünket fordítani.  

Egy helyi vendégházban szálltunk meg. Sajnos a szállásadóink nem beszéltek angolul, így csak félszavakkal tudtunk velük kommunikálni. Először egy helyi természettudományi múzeumot néztük meg, ahol a nemzeti park élővilágát, növényzetét mutatták be. 

Innen mentünk csillagtúra szerű kirándulásokra. Első nap délután Aktau hegyeit, vagyis a Fehér-hegység káprázatos színvilágát néztük meg, mely a kréta korban keletkezett. Majdnem két órába telt, mire megérkeztünk a hegységhez, amelyek valójában inkább dombok. A hegyek az egyik irányból fehérek színűek, míg egy másikból vörös és sárga színűek. Körülbelül negyven percig mentünk egy száraz folyami medencében a forró sivatagi hőségben (45 fok volt a telefon szerint), mire a fehér sziklákhoz értünk.

Az egyedülálló paleontológiai maradványokban csak gyönyörködni lehetett. A korai miocén növényzet 56 fajtája található itt, de az ősi állatok maradványait is tökéletesen megőrizte a (krokodil, teknős, óriás orrszarvú és néhány primitív ragadozó) hegység, mely becslések szerint 25-30 millió éves.

Visszafelé egy kis problémánk akadt az autóval: már odafelé menetben is tapasztaltuk, hogy valami nem stimmel vele, de a baj csak ekkor teljesedett be: elfolyt a hűtővíz. A sofőr nem gondoskodott elegendő vízről, és egyszer csak megállt az autónk a sivatag közepén, kb. 40 fokos hőségben; a semmi közepén. Elindult egy irányba, ahol vizet sejtett, de nem jött be neki; nem talált. Egy holland pár mentett meg minket, akik a saját vizükből adtak kölcsön nekünk. Ezzel eljutottunk egy darabig, de újra lerobbantunk: annyi szerencsével, hogy most egy mocsaras víz volt mellettünk. Az üvegeket sikerült megtölteni, így az autót is, amivel már el tudtunk jutni a közeli tóig.

Itt egy csodálatos jelenséget láthatunk a parkban: a legtisztább víz folyik, amely táplálja a környező erdőt és ligeteket. Egy hatalmas fűzfa is található, amely a források szerint több mint 700 éves, és tanúja volt, amikor Dzsingisz kán harcosai a patakból ittak.

Visszafelé a naplemente miatt kellett többször megállni, de minden egyes perce felejthetetlen maradt. 

Másnap az „éneklő dűnékhez” mentünk, mely három nagy homokdűnéből áll. Marco Polo is utalt erre a furcsa, éneklő jelenségre, miközben áthaladt a kínai Taklamakán sivatagon. Számomra egyedülálló élmény volt a hely, de ahhoz, hogy élvezni lehessen a panorámát, fel kellett mászni a dűne tetejére. 

Ha hallani szeretnénk a dűne éneklését, először fel kell mászni a 120+ méteres dűnékre, amelyek kb. 3 km hosszúak. 30-40 perccel számolni kell, mert bár egyszerűnek tűnik, nagyon nehéz és kemény meghódítani egy dűnét. Lefelé azonban kárpótolt minket a nehézség. Egyszerre indultunk el, és sikerült elérni, hogy énekeljen a dűne. A lenti videón a tevékenységünk hallatszik, ahogy énekel a dűne (a hangot érdemes felvenni, hogy jól hallatszódjon): 

Csúszás közben a homok hangos, zümmögés szerű hangot adott ki, ami inkább egy egy egyházi orgonához, vagy repülő hangjához hasonlított. A zaj keletkezése összefügg a homok mozgásával: a tudósok vitatják még, hogy ez a rezonáns mozgás a homokszemek közötti levegőtől, vagy a statikus elektromosság kibocsátásával jön létre, amely kilométerekre is elhallatszik.

A helyi legenda szerint azonban más áll a háttérben: a zajt a gonosz szellem, Shaitan adja ki, aki Dzsingisz Kán hadseregének egy vezetője volt. A legenda szerint a dűnék környékén veszett nyoma, és a homok alatt van eltemetve, és amikor a lelke „kiürült”, ő mesélte el a Kán hősies történeteit a leszármazottaknak". A mesélés közben pedig a homokdűnék énekelnek, egyfajta zenei aláfestésként.

Visszafelé megálltunk még az ősi Oshaktas Stelán-nál. E kőépítés eredete és célja a mai napig nem egyértelmű. Egyes legendák azt mondják, hogy ezek Dzsingisz Kán táborának részét képezték, amikor ezen a területen 1219-ben áthaladt (ezt egy itt talált felirat tanúsítja állítólag). Egy másik hipotézis szerint jelzőtüzek gyújtására használták a köveket. 

Innen már Almati felé vettük az irányt, mivel este indult a gépünk Shimkentbe. Kazahsztán Las Vegasa mellett is elhaladtunk, ahol kaszinók sorakoztak egymás mellett az autópálya mellett. Sajnos "dress code" miatt nem engedtek be minket, így nem sikerült kifosztani a helyi termeket :( 

az előző posztot Almatiról, erre a sorra kattintva találod.