Előzmény: Bevezetés, Phenjan 1. rész, DMZ és Keszon, a vidéki Észak-Korea és Phenjan 2. része, a hegyvidéki Észak-Korea, Phenjan 3. rész, közlekedés Észak-Koreában, a Dzsucse-eszme, 

Észak-Koreában valamennyi ingatlan állami tulajdonban áll. A lakásokat körzetenként osztják el a lakosok igénylése alapján. Ha a családi állapot változik, akkor nagyobb lakást lehet igényelni a körzeti (Phenjanban kerületi) ingatlan-ügynökségtől. Az igényéket némi átfutással teljesítik, ennek mértékét nem mondták meg. A körzeteken kívülre való költözködés bonyodalmas, ennek csínját-bínját sem árulták el részletesebben.

Lakást először 17 éves kor után lehet igényelni, de ekkor kisebb az esélye, hogy kapjon az illető. Legtöbbször házasok kapnak – az átlag lakás ekkor kb. 100 m² – így az elosztás rendszere sokszor ösztönzően hat arra, hogy házasodjanak a felek. Minden gyerek születése után lehet nagyobb lakást igényelni (gyerekenként kb. 30m²  jár). Ma az átlagos lakásméret az országban kb. 200 m². 

Jelenleg kismértékű hiány van a lakásokból, mivel ma is sokan szeretnének beköltözni a fővárosba, Phenjanba. Ezeket a kéréseket nem teljesítik azonnal, néha évekbe is telhet, mire a költözés megvalósul.

A fővárosi lakhatásnak amúgy is sokkal szigorúbb feltételei vannak. Olyan információkat is olvastam korábban, hogy csak a Koreai Munkapárt tagjai költözhetnek Phenjanba. A főváros és más települések közötti különbségeket tekintve valóban lehet jutalmi funkciója az ide való költözésnek. Ugyancsak korábbi híradás, hogy a fővárosban nem lakhatnak bizonyos életkoron felüli lakosok, mozgássérültek, továbbá terhes anyák sem. És valóban, a fővárosi forgalomban nem láttam mozgássérülteket, sem 70 év felettinek tűnő személyeket, sem pedig terhes nőket. Csecsemőket is csak elvétve; az egy hét alatt egyet vagy kettőt, ha láttam.

A lenini-marxista hármas osztályt többször kiemelik az „osztály nélküli társadalomban” (szerintük nincsenek osztályok, mert mindenki „egyenlő”): állami tulajdon – szövetkezeti tulajdon – magántulajdon. Szemmel láthatóan nem volt túl büszke az állami tulajdonlás elsöprő súlyára Észak-Koreában.

Vezetőink elmondása szerint van némi különbség a fővárosi és a vidéki életszínvonal között – ami miatt a vidéki lakosok egy része Phenjanba kíván költözni. A fővároson kívüli életszínvonal azonban egyenlő. (A vezetés több, az ország középső részén fekvő tartományba egyáltalán nem enged külföldieket ellátogatni; legyenek azok diplomaták, az országban dolgozók, tudósok, vagy bármiféle más küldöttség. Csak feltételezni lehet, hogy ezeken a területeken a megélhetés még nehezebb).

Az országban a mai napig az élelmiszerjegyek rendszere van érvényben. Tudván, hogy a „felső rétegek” külön „osztályt” jelentenek, ezt a szabályt úgy kell értelmezni, hogy az élelmiszer elosztás vázolt rendszere elsősorban a helyi lakosoknak középső, a népesség mintegy felét kitevő rétegének ellátására vonatkozik. A legfontosabb jegyre mért táplálék a rizs és a hús. A rizs fejadagja naponta 250 gramm (2014-es ENSZ adat). Ez sokkal kevesebb, mint amennyit az Egészségügyi Világszervezet napi átlagos energiaszükségletet fedező mennyiségként meghatározott.

A hús fejadagja heti 1000 gramm három főre, vagyis napi nem egészen 50 gramm. (Itt a saját, egy gyermekes családját vette mintául). Ezt sertés és csirkehúsból lehet összeállítani, a jegytulajdonos választásának megfelelően. (A kutya ínyenc húsnak minősül, ezért ritkábban fogyasztják). A jegyek egyes időszakokra szólnak, azonban felhalmozhatók. Elévülési idejük hat hónap. Csak a lakóhely szerinti, kerületenként felállított elosztó központokban válthatók be. Nem ingyenesek a jegyek, de az áruk jelképes. A csere tiltott – elviekben –, de sokan csinálják; így kisegítve egymást.

A zöldség- és gyümölcsfélék szabadon kaphatók az állami élelmiszerboltokban és a kerületi piacokon is. A piaci zöldségek sokkal jobb minőségűek, mint az államiak, de emiatt drágábbak is. Megtudtuk azt is, hogy a falusi lakosok tarthatnak konyhakertet, aminek maximális mérete 40 li (egy li-nek egy 180 cm oldalú négyzet felel meg). A kert akár a ház mellett is ki lehet alakítva, de akár távolabb, a földeken is. A szövetkezeti vagy állami gazdasági keretek között munkaidőben termelt termények az állami elosztó rendszerbe kerülnek, míg a konyhakertben termő fölösleget a piacon eladhatják. Ennek alapján azt a következtetést vontuk le, hogy a falusi lakosok több gondot fordítanak a saját árukra, hiszen az előbbi jobb minőségűre sikerült.

Az ország gazdasági nehézségeit a Szovjetunió s az általa vezetett szövetségi rendszer felbomlása okozta. Az 1990-es évek elejétől ugyanis ezek az országok nem támogatták, nem segítették tovább Észak-Koreát – amely így addig nem látott gondokkal került szembe. Leálltak a gyárak, visszaesett a mezőgazdasági termelés. Csak a 2000-es évek közepétől sikerült ismét javítani a termelésen. (Az 1990-es évek közepén óriási éhínség pusztított az országban. Több millió ember halt meg ennek következtében. Az USA ugyan felajánlotta a segítséget, de fejében az atomprogram leállítását kérte). A fővárosban ma már nincs élelmiszer probléma, de vidéken még a mai napig komoly élelmiszerhiány van.

Vásárolni csak mázlival lehet: ha a boltban van áru, akkor nem lehet később visszamenni érte, mert addigra minden elfogy. A szójaszósz, a szójababkrém, a só és az olaj, illetve a fogkrém, a szappan, a fehérnemű és a cipő gyorsan elfogy a polcokról. Az ételek nem túl változatosak, a káposzta, az uborka és a paradicsom a leggyakoribb, búza, kukorica és gomba is előfordul, hús és tojás alig, ráadásul egyre kevésbé szerezhető be, gyümölcsből szinte csak almát és körtét lehet látni. A legfőbb hozzávaló a rizs, bár néha kenyeret is lehet enni némi avas vajjal. Ahogy az nemrég kiderült, a kagyló és a rákhalászat sok pénzt hoz a hadseregnek. 

Épületek

A főváros valamennyi épülete a háború után épült. Az általunk látott részeken gyakorlatilag csak reprezentatív épületekből (emlékművek, múzeumok, szállodák, színházak, éttermek, stb.), valamint iskolákból és lakónegyedekből álltak. Hivatalra, vállalati irodára utaló jeleket egyetlen épületen sem láttunk. Elképzelhető, hogy az egyes hivatalok, minisztériumok hollétét titkosan kezelik. Egyébként a meglátogatott múzeumok sem viseltek magukon semmilyen megnevezést, még a bejárat mellett sem volt feltüntetve a név.

A könyvtár épülete. Ha nem mondták volna, hogy ez az, soha nem találtuk volna ki. Egy oldalán se volt erre utaló felirat. 

Az épületeken látható feliratok egyrészt a boltok megnevezései, másrészt a homlokzatokra vagy a tetőzetek peremére illesztett jelszavak. Utóbbiak igen nagy számban fordulnak elő fontosabb épületeken, illetve látványos helyeken találhatóak meg.

Ha jól rémlik a szöveg, ez is Kim Ir Szenről szól. 

A lakóházak több emeletes tömbházak, túlnyomó többsége szalagházak. Majdnem minden lakás bír erkéllyel, amelyek elfoglalják a homlokzatot is. A legrégebbiek az 50-es évekből származnak, és 4-6 emeletesek. A legtöbb azonban a 70-es, 80-as években épült, és 10-15 emeletnyiek. Az állag alapján csak nagyon kis részük épülhetett 1990 után; bár a szálloda ablakából láttunk több folyamatban lévvő építkezést is, de az egy hét alatt munkást nem láttunk dolgozni. Állt az építkezés. Hogy ez pénzhiány miatt, vagy amiatt, hogy mi ott tartózkodtunk, nem derült ki.

A főutak mentén épült lakóházak földszintjén többnyire boltok és szolgáltató egységek sorakoztak. Az üzletek meglehetősen egységes képet mutattak: a kiszolgáló pult párhuzamos az utcával. A kirakatokat egyszerűen rendezték be, de függönyt vagy más elválasztót már nem használtak. A polcokon csak néhány árucikket vettünk észre. Elsősorban italokat, ruhaféléket, lehetett látni a buszból illetve az utcáról.

Phenjanban az elit létezését azért lehetett látni. A Changgwang sugárútnak a Hainbangsan és Seumsan sugárutak közötti szakasza a közforgalom elől sorompókkal le van zárva. Behajtás, autóval vagy gyalogosan is, csak igazolás után lehetséges. A kérdésre, hogy milyen toronyházak ezek, az a válasz érkezett, hogy „csak valamilyen fontos épület”. 

Ezek az épületek vannak a kormányzati negyed közelében

A szállodánk

Phenjanban két öt csillagos szálloda található. A Koryo Hotel, amelyikben mi laktunk, és a Yanggakdo Hotel, mely egy szigeten található. ez utóbbiról sokat nem tudok. A helyieknek tilos a szigetre belépni, melyet egy kis földnyelv köt össze a szárazfölddel. A Taedong folyóra épült.

Mi a Koryo Hotelben szálltunk meg. 1985-ben épült ez a narancs-bronz kéttornyú szálloda, melyet elsősorban üzleti utazók, és a külföldiek használják. Mi ennek ellenére sok helyit is láttunk megfordulni a lobbyban. Mind a két torony 45 emeletes, és a tetejükön forgó étterem található.

Érdekes volt, hogy voltak olyan részei a szállónak, melyet nem használhattunk. Pl. mindannyian az 1-es toronyban laktunk, azon belül is a 7-es szobákban, egymás felett, mely egy irányba nézett. Hat lift vitt felfelé, de volt 3, melyet nem használhattunk. Az elején ezt még nem tudtuk, és épp be akartunk szállni, amikor jött az őr, és átirányított minket a másik háromhoz. De ugyanúgy meglepő, hogy a két forgó étterem közül meg csak a kettes torony 45. emeletén lévőbe mehettünk fel, egy lifttel a hatból. 

A szobák viszonylag nagyméretűek voltak, egy átlagos szállodánál nagyobbak. Előtérrel, egy ablak melletti társalgóból, valamint egy hatalmas szobából állt. A berendezéseken látszott, hogy nem mai darabról van szó, de ennek ellenére ízléses volt. Egyedül a fürdőszoba volt kisebb az átlagosnál – a berendezései gagyi műanyagból voltak; minden lépésnél recsegett-ropogott. 

Az étterem hatalmas volt, a reggeli mindig itt került felszolgálásra. Bőséges választék, svédasztalos jelleggel.

A lobby és a hall szintén megfelelő méretű. A bárban kétféle helyi sört szolgáltak fel. Ezért külön kellett fizetni. Egy korsó világos sör 10 (kb. 370 Ft), a fekete 12 (kb. 450 Ft) kínai yüan-nak megfelelő összegbe került. Majd minden este itt beszélgettünk. 

A hotelben ezen kívül található még egy 200 fős, és egy 70 fős mozi, ajándéküzlet, posta, úszómedence és gym (térítés ellenében lehetett volna használni, de csak este 7-ig van nyitva, mi pedig eddig szinte sosem értünk vissza, így kimaradt).