Előzmény: Bevezetés, Phenjan 1. rész, DMZ és Keszon

Negyedik napunkon újra vidékre mentünk. Ezúttal egy farmot (termelőszövetkezetet) és egy gátat tekintettük meg. A programban az eredetihez képest változások voltak, mert ezt előző nap kellett volna megnéznünk, de elcsúsztunk, így átszervezték. A délutánt Phenjanban töltöttük.

A Csongszan Termelőszövetkezet (továbbiakban tsz.) a Nampo felé vezető úton helyezkedik el. A tsz a dzsucse rendszer egyik jelképe, mely kimondja, hogy a tsz-ek a gazdaság egyik alapját képezik. Alapvetőn több létesítményből állnak, hatalmas területeken helyezkednek el – egy-egy tsz lényegében egy önálló falunak felel meg. A gazdák a családjukkal itt élnek – saját óvodával, iskolával rendelkeznek. Igaz, az óvoda udvara, amit mi láttunk elég lepusztult volt. Látszott rajta, hogy megépítése óta, ami a 70-es években történt, nem nyúltak hozzá. És ez egy olyan farm volt, amit megmutatnak nekünk, külföldieknek, turistáknak. Milyen lehet akkor az, amelyiket nem láthatjuk? Elképzelni is nehéz.  

Mint már más posztban említettem, nagyon büszkék arra a helyiek, ha a vezetők meglátogatnak egy helyet. Nincs ez másképp itt sem. Többször kihangsúlyozták, hogy Kim Ir Szen 22x, míg fia Kim Dzsong Il 30x látogatta meg a farmot – és ha már itt jártak, beszédeket is tartottak a jó földművelésről. Ezek a mai napig olvashatók a táblákon. (Ezen felül a Haza Anyja, azaz Kim Ir Szen édesanyja is többször látogatást tett, és tartott lelkesítő beszédeket). A három szöveg egymás mellett olvasható – koreai nyelven.

Ennek hangsúlyozására építettek egy 20 méter magas bronz szobrot Kim Ir Szen-nek. A szoborcsoport érdekessége, hogy helyiekkel, azaz parasztokkal, földművesekkel van ábrázolva; ezzel is hangsúlyozva a hely jelentőségét. (Ez egyébként is jellemző az ábrázolásokra: Kim Ir Szen rengeteg képen látható helyiekkel, míg fia, sokkal kevesebbszer találkozott, vegyült velük). 

A tsz ugyan úgy néz ki, mint egy mai mezőgazdálkodási terület nálunk. Több száz fóliasátor, benne pedig elsősorban zöldségtermesztés folyik: káposzta, paradicsom. A kinti mezőgazdasági területen elsősorban a rizstermesztés és a kukorica, ha jól láttam. 

A tsz egyébként élő példája annak, hogy megmutassa Észak-Korea önellátóságát. Hangsúlyozni, törekedni kívánnak arra, hogy azt a látszatot keltsék az ide látogató idegeneknek, hogy a mezőgazdaság stabil lábakon áll, nincs probléma, mert mindent meg tudnak termelni saját maguk is. Hogy ebből mennyi az igazság, és mennyi a látszat, azt mindenki döntse el magában. De tény, amire később rákérdeztem, hogy a 90-es évek közepén jelentkező éhínségen már túl vannak; ma már picivel jobban el van látva az ország élelmiszerrel, mint két évtizededdel ezelőtt.

A tsz-től folytattuk utunkat Nampo felé. Nampo 50 km-re fekszik Phenjantól, és autópálya visz ide is, ami kb. 40 km. Ez az egyik legizgalmasabb autópálya, mind történetét, mind kivitelét illetve. A fővárost és a kikötővárost két útvonal is összekötötte; azonban ezek lakott területeken illetve ipari övezeteken haladtak át.

Elképzelhető, hogy nem csak a régi útvonalak kapacitásainak elégtelen volta, hanem a hadseregnek a főváros és a kikötő közötti könnyebb, gyorsabb mozgathatósága vezetett az autópálya megépítésére. (Szerintünk még egy harmadik oka is volt: a régi utakon érintett „látnivalók” elkerülése is szempont lehetett). 

Ez az autópálya kétszer ötsávos (!), és középen csak egy dupla záróvonallal van ellátva. Kevés tájrendezést, földmunkát végeztek az aszfaltozást megelőzően, így az út híven követi a dombok vonalait. Mulatságos a széles úton fel-le menni. 

Az építkezés a 2000-es években történt a koreai ifjúság hősies erőfeszítéseinek árán. Megtudtuk, hogy az építkezés gyakorlatilag gépi erő igénybevétele nélkül történt, mivel abban az időben – mint ahogy szerintem most is – az ország mindenben nagy hiányt szenvedett. Kézi erővel keverték az aszfaltot, majd puttonyokban hordták a nyersanyagot a rendeltetési helyre. Fel se tudtuk fogni, illetve megkérdezni se mertük, hogy mi szükség van 2x5 sávos autópályára, amikor autóforgalom alig van? (Egy dologra tippeltünk: a harci eszközök miatt kell ilyen széles út).

Nampo Észak-Korea egyik fő ipari városa, és mellesleg fontos kikötőváros. A város legfontosabb látnivalója a Nampo-gát, vagy Nyugati-tengeri gát. A gát 15 km-re található a várostól, és közel 8 km hosszú. Három zsilipkamrából áll, és összesen 36 zsilip emeli át a hajókat maximum 50.000 tonnáig. A gát választja el egymástól a Taedong folyót a Sárga tengertől. 1981 és 1986 között épült, és építése alatt az ország majdnem összes energiaforrását ezalatt a pár év alatt itt használták fel. (Addig a lakosok nélkülözték az áramot).

A gát célja az volt, hogy egyfelől megemeljék a Taedong folyó vízszintjét és ezáltal hajózhatóvá váljék; másfelől, hogy megakadályozzák a sós tengervíz behatolását a folyóba, és így megoldják a vízszükségletet, míg harmadrészt a megemelkedett vízszinttel több területet tudtak művelés alá vonni, így az öntözés révén bővült a tsz-ek megművelhető területe. Az építkezés költsége $4 milliárd USA dollárnyi kwon-ba került. (Mielőtt bárkiben felmerülne, hogy „milyen jól áll az ország gazdasága, ha egy ilyet építettek”, meg kell jegyezni, hogy ezt hitelre építették: a 80-as években a Szovjetunió és Kína is támogatta az országot. Ők finanszírozták ennek a költségét). 

Egy kis szigetet építettek a gát közepére, ahonnan remek kilátás nyílt a környékre. Itt megnéztünk egy filmet az építkezésről (a fenti információk onnan származnak). Szerencsénk volt, mert egy hajó épp akkor hagyta el a folyót, így láttuk, hogyan emelik fel a zsilipek egyik szintről a másikra. 

A szigeten fürdőhelyeket is kialakítottak. Nemzeti ünnep révén (Augusztus 15. – de erről később) nem dolgoztak az emberek, és a part szinte tele volt fürdőző, szórakozó emberekkel. Mind a parton, mind a vízben rengetegen voltak. Az más kérdés, hogy olyan meredek volt a vízbe vezető part egy része, hogy csodáltuk, hogy azon, hogy fognak felmenni. 

Az ebédünket már Phenjanban fogyasztottuk el. Sajnos újabb változások voltak a programba. Az egyikről már az út előtt tudtunk: pénzhiány miatt idén elmaradt a híres Ariang-fesztivál. Nagyon sajnáltam, hiszen tavasszal még emiatt is jelentkeztem erre az időpontra, hogy ezt láthassam, de nem volt mit tenni. Ha nincs, hát nincs. Koreában az ilyen gyakran előfordul, megesik, hogy változtatnak a dolgokon. Helyette azonban szerepelt, hogy elmegyünk megnézni a híres mass táncot. De ez is elmaradt. Ezen már jobban kiakadtunk.

Helyette cirkuszba mentünk. Arról már korábban olvastam, hogy a phenjani cirkusz világhírű; több neves tornát is megnyertek, így kíváncsian vártam, hogy élőben milyen lesz. Nem kellett csalódnom. A 1,5 órás show kifogástalan volt. Csak lestünk, hogy milyen feladatokat csináltak. A végén állva tapsolt mindenki. Megérdemelték.

A cirkusz a helyiek körében is népszerű; a terem tele volt. Arra azonban itt is figyeltek, hogy a helyiekkel ne hogy érintkezzünk. Mi külföldiek egy szektorban ültünk, ahol egyetlen helyi sem tartózkodott. 

Az egész ország berendezkedését, valamint a koreai nép életét is a dzsucse filozófia határozza meg. (A napi esemény-beszámolós posztok után erről is írok, hogyan hatja át ez a rendszer az embereket). De olyannyira hisznek benne, más választásuk nincs, hogy emiatt az eszmének egy emlékművet is építettek.

A Taedong folyó keleti partján, a Nagy Népi Tanulmányi Palotával szemben áll a Dzsucse-eszme tornya. A torony 150 méter magas és gránitkockákból építették. A tetején 20 méter magas, lángot formázó üvegkompozíció áll. Éjszakánként ezt kivilágítják, és lobogó láng képzetét kelti. A tornyot Kim Ir Szen 70. születésnapjára emelték. Az építmény a születésnaphoz kapcsolódó szimbolikus jegyeket visel: elő és hátoldalán 18, két oldalán 17 szintet alkotnak a kőtömbök, így összesen 70 sorban sorakoznak. 25.550 db van belőlük, az eltelt 70 év napjait szimbolizálandó. (Szerintünk némi hiba csúszhatott a számításba, hiszen ez 365x70, és nem tartalmazza a szökőnapokat. Természetesen ezt magunkban tartottuk, nem osztottuk meg a vezetőkkel).

A torony talapzatán 30 méter magas hármas szoborcsoport áll, és a Dzsucse-eszme jelvényében található három munkaeszközt tartják fel: a kalapács a dolgozó munkásosztály képviselőjének a kezében van; emellett az ecset a dolgozó értelmiséget; míg a sarló a dolgozó parasztságot illeti meg. Kis park is található mellette, további szobrokkal.

A toronyba fel lehetett menni. Érdekes volt Phenjant felülről látni. Sok épületet láttunk, amit lentről is, de innen jobban kiadta. A hatalmas sugárutak is jól mutattak. A legérdekesebb az volt, amikor rákérdeztem egy épületre, hogy mi az, mire az egyik vezető úgy tett, mint aki nem hallja a kérdést (ez egyébként is jellemző volt rá, ha nem akart valamire válaszolni), míg a másik válasza: nem tudom. Valószínű olyan épület, amit jobb nem tudni, hogy mi. Mi magunk is meglepődtünk, hogy felengedtek minket a tetejére. 

A toronytól nincs messze a Koreai Munkapárt Megalapításának Emlékműve. A Dzsucse-eszme három szerszám jelképét (kalapács, ecset, kapa) tartó hatalmas kezek állnak ki a betonból. A szobrok betontömbökből vannak összerakva, és 50 méter magasak.

Ezzel is szimbolizálva a pártalapítás 50. évfordulóját, amely 1995-ben volt, és amelynek apropóján az emlékmű épült. A szobrok körül egy kb. 10 méter magas, ötven méter átmérőjű gyűrű alakú betonépítményt emeltek. Ennek belsejében bronz dombormű fut végig, melyek a pártalapítás folyamatát beszélik el.

Az emlékmű pontosan szembe fekszik a Manszu-heggyel, melyen a két Elnök szobra látható. A két helyszín között széles parkot alakítottak ki, amelyet a Taedong folyó szel ketté. 

Vacsora előtt a vidámparkban tettünk látogatást. A bécsi Práterhez hasonló játékok vannak. Sok egy az egyben ugyanolyan, mint ott. Párra felültünk. Mókás volt. Annyiban kiváltságot élveztünk, hogy nem kellett kivárni a sort, hanem külön bemehettünk az egyes játékokhoz. 

A vacsorát a Taedonggang Diplomata Klubban költöttük el. Ez egyben a búcsú ideje is volt, mert akik a 4 napos programra jöttek, ők másnap mentek haza. Karaokéval, énekléssel telt az este. A kanadai srác, Eric gitározott és énekelt is.

Jó hangulatban telt az este. A szokásos sörözés nem maradhatott el a szállodánkban, ahol megtudtuk, hogy van tetőterasz a 45. emeleten. Hajnal 2-ig söröztünk még ott.