BEVEZETŐ

Észak Korea, avagy hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság az egykori szocialista világrendszer kevés túlélő államának egyike. Mind a mai napig a világ országai közül a legtöbb jellegzetességet őrizte meg a Szovjetunió által kidolgozott eszmerendszerből. A felbomlás óta pedig a világ talán egyik legzárkózottabb országává vált.

Manapság már egyre több „hír” érkezik Észak-Koreából, ám még mindig az egyik legkevésbé látogatott úti cél; pedig az ország szervesen részt vesz az idegenforgalomban. Az elkövetkezendő posztok a személyes látogatáson nyugszik. Azt ott tapasztaltakat próbálom majd összevetni azzal, illetve azokkal a hírekkel, amik eljutnak a világhoz.

A posztok megírása során nem áll szándékomban sem személyeket, sem intézményeket megsérteni. Továbbá a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság belső ügyeibe sem kívánok beavatkozni!  

Belépni Észak-Koreába

Sokan kérdezték, hogy miért pont Észak-Koreába megyek? Meg vagyok veszve? Megőrültem? Elgurultak a gyógyszerek? Kb. ehhez hasonló reakciókat kaptam a legtöbb ismerőstől, amikor kiderült, hogy ide készülök. De mindegyik kérdésre a válasz határozott volt: igen, ide készülök. (Megjegyzés: az eredeti tervem Kamcsatka volt, de Norbi haverom, akivel már előtte együtt nyomtuk le 2013-ban az iráni és iraki utat, meggyőzött, hogy jobb Észak-Koreába menni. Kamcsatka feltehetően még 5-10 év múlva is ugyanaz az érintetlen természet marad, mint most, de Koreában bármikor történhet változás. Így a végső lökést neki köszönhetem. Ő ebben az időben épp a Spitzbergák szigeteit járta, így nem tudott csatlakozni).

Ezután kezdtem el nézegetni, milyen bejutási lehetőségek is vannak. Azt tudtam, hogy csak szervezett úton léphetek be; egyéni turizmus nem létezik az országban. Akeletibolhongkongba blog írójával már előtte is felvettem a kapcsolatot. Ő tavaly teljesített egy hasonló utat, mint amilyet én idén. (Az eltérés abban volt, hogy míg én több helyen megálltam Szibériában, illetve Tibet kimaradt). A Juche Travel-re az ő javaslata alapján esett a választásom. Az eredeti tervem az volt, hogy Vlagyivosztokból megyek Phenjanba vonattal vagy repülővel. David, az iroda vezetője, többször is egyeztetett a hatóságokkal, de végül nem engedték meg. (Mivel ott fejeztem be az oroszországi utat, így egyszerűbb lett volna onnan). De ha nem, akkor nem. Így Pekingbe repültem, és ott csatlakoztam a csoporthoz a megadott helyen és időben. 

Három féle túra közül lehetett választani. Négy napos, egy hetes, ill. két hetes. Az én választásom a középsőre, az egy hetesre esett. A 4 nap alatt alig lát az ember valamit is az országból, ellenben a két hetes sem időben, sem anyagilag nem fért bele. Az ideális számomra az egy hetes tartózkodás volt.

A vízum megszerzésével nem kellett sokat bajlódni. A felvételre két megoldás van: vagy Pekingben, a találkozón, vagy valamelyik észak-koreai követségen. Mivel nem tudták megmondani, hogy pontosan mikorra készül el a vízum, így Pekinget választottam. Egyedül Ulánbátorban tudtam volna megkapni, ott van Észak-Koreának követsége; de július végén még nem készült el). Ennek annyi lett a hátránya/előnye, ami utólag derült ki, hogy az útlevelemben nincs nyoma, hogy ott jártam. A vízumot külön lapon kaptam meg (Tourist card), hasonlóan, mint Izraelben. És sajnos megtartani sem lehetett, kifelé le kellett adni. Csak a fotó az emlék róla. 

A túrát megelőző napon volt a találkozó Pekingben, a Haedanghwa észak-koreai étteremben. Az éttermet amúgy Észak-Korea működteti. Kívülről nem tűnt valami nagy számnak, de belülről nagyon szép volt. Több külön terem, kisebb-nagyobb helységgel. Itt kaptuk meg a belépéshez szükséges papírokat (vízum, repülőjegy), majd egy hagyományos koreai vacsora következett.

A sör mellett alkalmam volt megismerni az útitársaimat, akikkel az elkövetkező egy hetet együtt töltöm. Az est fénypontja pedig a koreai zenés-táncos műsor volt. Kb. fél órás showt adtak elő. 

Másnap a pekingi repülőtér 2-es termináljánál volt a találkozó. Biztonsági ellenőrzés, majd csekkolás után kiléptünk Kínából. A kapunál már ott állt az Air Koryo észak-koreai légitársaság TU 204-es repülőgépe. Az időutazásba stílszerűen egy ilyen géppel kell megérkezni. A gép mindössze pár éves (2009-ben készült), így nem egy régi típussal repültünk. A fedélzeten észak-koreai zene szólt a beszállás alatt. Feltűnő volt, hogy a helyiek, akik visszamentek, egyenként kb. 10-15 duty free-s zacskóval érkeztek a gépre. Ahogy láttam, volt benne minden: cigaretta, ital, ruha, stb. Már ekkor feltűnt, ami később is, hogy nincsenek ők annyira elzárva a külvilágtól, mint ahogy mi azt gondoljuk. De erről majd később részletesen írok. A gépen kínaiak voltak a legtöbben, majd helyiek, ill. turisták. 

Az úton olvasnivalóul kiosztott újságok észak-koreai idegen nyelvű kiadványok voltak (angol, kínai, orosz). Olvasható volt pl. a The Pyonjang Times legfrissebb száma. A személyzet kedves, elegáns és visszafogott volt. Az utaskísérők csapata csupa hölgyből állt. Az ebéd egy hamburgerből és vízből állt; picit elmarad a nemzetközi járatok színvonalától. 

Menetrend szerint landolt a gép a Phenjantól kb. 25 km-re fekvő nemzetközi repülőtéren. A phenjani reptér semmilyen formában nem hasonlítható össze a pekingivel. Nem sok forgalmat bonyolít. A határon a belépés kb. fél percet vett igénybe: tökéletes angolsággal kérdezték, hogy melyik városból jöttem, és mennyi ideig maradok. A válasz után már rá is került a pecsét a kártyára; ezzel beléptem Észak-Koreába. A poggyászokat kifelé annyiban ellenőrízék, hogy be kellett jelenteni az elektronikai eszközöket: miből hány darabot viszek be az országba. De a közhiedelemmel ellentétben, nem kell leadni. Végig nálam volt minden.

Az más kérdés, hogy nem lehetett használni: ugyanis a külföldi SIM kártyák blokkolva vannak; és internet sincs az országban.

A vezetők már vártak minket a kijáratnál. Gyors csoport ellenőrzés után buszunkkal már Phenjan felé robogtunk.