Előzmény: Bevezetés, Phenjan 1. rész, DMZ és Keszon, a vidéki Észak-Korea és Phenjan 2. része, a hegyvidéki Észak-Korea, 

Az utolsó poszt Phenjanról másfél napot foglal magába. Az előző nap/poszt végét, és az utolsó nap eseményeit. 

A vasárnap Észak-Koreában is szabadnap. Itt csak ez az egyetlen munkaszüneti nap - szombaton is dolgoznak, akárcsak a hét többi napján. Nincs rövidítés, se semmi. A gyerekeknek is ugyanúgy kell menniük iskolába, mint a hét többi napján. Az egyik közeli parkba, a Moran-hegyre mentünk el sétálni egy kicsit. A helyiek körében ez egy kedvelt szórakozó terület. Itt tudtuk meg – mivel disco nincs az országban –, hogy az ismerkedés elsősorban parkokban, a vidámparkban és éttermekben történik. Ezek a fő szórakozási, kikapcsolódási lehetőségek. Vasárnap révén rengetegen voltak. Mivel két nappal voltunk még a nemzeti ünnep után, így sok helyen láttuk a mass táncot. Ez jellegzetes észak-koreai tánc, melyet fiataltól kezdve időseken át mindenki táncolt. Minket is táncba hívtak a helyiek. Érdekes volt. Próbálkoztunk leutánozni a mozdulatokat – több-kevesebb sikerrel sikerült is.

Ilyen, és ehhez hasonló zenére táncoltak: 

A park közepén áll egy függetlenségi emlékmű, mely a japán felszabadulás emlékére készült. Nem is ez volt az érdekes, hanem az, hogy a dombról remek kilátás nyílt a városra, ahol az egyik főúton épp katonai felvonulás zajlott.

Sajnos nem a teljes hadászati eszközöket vonultatták fel, mint máskor, de így is érdekes látványt nyújtott a több száz szállítójármű konvoja, rajtuk több száz katonával. A zoom segítségével közelre be lehetett hozni, és látszott ahogy a nép integet nekik, és ők vissza. 

Utolsó napunkon négy építményt néztünk még meg.

A Koreai Háború Múzeuma

Hivatalos nevén az Anyaföld Győzelmes Felszabadító Háborújának Múzeuma. Talán az egyik legérdekesebb helyszín volt az egész itt tartózkodás alatt. A múzeum két fő részből áll: a külső, mely a koreai, és az elfogott – főleg amerikai – harci eszközöket mutatja be, és a belső, mely egy 21. századi csoda múzeum épülete.

A kinti részek megtekintésével kezdtünk. Egy hatalmas kapun keresztül lehet bejutni a komplexum területére, mely a koreai háború évszámait tartalmazza (1950-1953). Kis katonák is ekkor érkeztek tiszteletet tenni a „győztesek” előtt (erről picivel később lesz szó). 

Nyolc darab, hatalmas, több méter magas bronz szobrokkal van tele a park, mely a háború egy-egy eseményét, valamit hazafias katonákat ábrázolnak. 

Ezek megtekintése után a hadi eszközök következtek. Az első felében a koreai tankok, légvédelmi ágyúk foglaltak helyet; majd az elfogott amerikai szerzeményeket néztük meg. Volt itt mindenféle tank, ágyú, repülő, tengeralattjáró, de a még kilőtt helikoptert is kiállították. 

A legizgalmasabb mind közül a Ger2 amerikai hajó, ami a Pueblo-incidens során kapott szerepet. Történt ugyanis, hogy 1968-ban az északi erők a Japán-tengernek az országhoz tartozó sávján elfogták a Pueblo nevű amerikai óceánkutató hajót. Az elfogás bravúros akció volt: a 83 fős személyzettel hajózó Pueblo-t egy 7 fős osztag foglalta el; két 3 fős csoportban. Az akcióban az amerikaiak egy emberélet veszteséget szenvedtek, míg észak-koreai részről semennyit sem.

Az ok az elfogásra: a hajó a koreaiak számára gyanúsan viselkedett és ez a gyanú az elfogást követően beigazolódott. A legénység katonákból állt, akik az észak-koreai tengeri mozgást figyelték – megfelelő műszerekkel felszerelve. Néhány hónapos fogva tartás és diplomáciai tárgyalás után az amerikaiakat 1968 vége felé kiutasították az országból. Ezt megelőzően azonban valamennyiükkel bocsánatkérő nyilatkozatokat készítettek és írattak alá. Ezen felül kieszközölték az amerikai hadvezetés bocsánatkérő nyilatkozatát is. A kiutasítással a foglyok az észak-koreai hadbíróság eljárása alól mentesültek – a nyilatkozatoknak ez volt a tétje. Koreai állítás szerint a diplomácia történetében először fordult elő, hogy az Amerikai Egyesült Államok bocsánatot kért egy idegen országtól.

A hajót eljuttatták a Taedong-folyóhoz, és egészen Phenjanig vontatták fel. Jelenleg múzeumhajóként tekinthető meg. Látogatásunkkor az utánunk következő csoport katonákból állt. Úgy tűnik, mintha a hadsereg tagjainak kötelező program lenne a Pueblo meglátogatása és a történet beható tanulmányozása.

Érdekessége még, hogy ezt a csoportot az elfogó egység egyik tagja vezeti, aki a hőstett jutalmaként kapta meg az állást. Katonaként ma ő teljesít szolgálatot a hajón. Erre utal fehér tengerésztiszti egyenruhája, amelyet néhány kitüntetés díszít. Az idős katona büszkén, mondandóját élvezettel és részletezve meséli az ifjú katonáknak.

A hajó megtekintése után léptünk be a tavaly átadott új épületbe. Csak ámultunk, és bámultunk. Nem egy szokványos múzeumi épület. 2012 elején határozták el, hogy új épületet építenek, amit 8 hónap alatt, közel 100 millió US dollárból felépítettek. Hiper-szuper. Ez egyébként Kim Dzson Un első olyan építkezése, amelyet teljes egészében az ő nevéhez köthető. (Ezért kapott szobrot az épület előcsarnokában. Az első az országban róla). Sajnos bent nem lehetett fényképezni, így csak leírni tudom, hogy nagyjából miket láttunk. 

A múzeum a koreai háborút mutatja be igen aprólékosan, a legmodernebb digitális eszközök segítségével. Az első terem a legérdekesebb: ezt már előtte hallottam, de videót most láttam csak róla. Észak-Koreában úgy tanítják – nem mintha máshogy itt lehetne –, hogy a háborút Dél-Korea kezdte, és Észak-Korea csak védte magát. (A DMZ-es posztnál már belinkeltem a linkeket, de aki nem látta volna, az itt is megteheti: ITT és ITT részletesen írnak a háborúról, melyet éppen fordítva, észak indított meg dél ellen. Videót pedig ITT lehet megnézni). A többi terem is a háborút mutatja be: többek között pl. hogyan foglalták el három nap alatt Szöult (4 terem), vagy szorították vissza a szövetséges erőket. A többiben egyéb kiállítási tárgyakat őriznek: pl. Kim Ir Szen utasításai, rendeletek, vagy a Nagy Vezérről rengeteg fénykép, festmény, fegyver. (Berendezték a korabeli dolgozó szobáját is). Érdekes volt az a folyosó, ahol közel 600 emléktábla van azoknak, akik a háború során nemzeti hőssé váltak egy-egy cselekedetük során. Itt is ült egy veterán katona, aki még harcolt a háborúban. Összesen 18-an élnek még, és mind itt dolgozik a múzeumban.

A legérdekesebb az a terem, ami a mi Feszti-körképünkhöz hasonlít. Csak 21. századi modernizációval felturbózva. Kb. 20 méter átmérőjű kör termet építettek, amelyen a Tedzson melletti csata látható. Körpanorámában mutatja be a történéseket. Olyan érzésem volt, mintha egy dombon állnék, és onnan látnék rá a hadműveletekre. A Fesztitől annyiban különbözik, hogy ez motorikus. Magától megy körbe, és mutatja be részleteiben, hogyan verte vissza észak a déli támadást. (Kép forrása: internet) 

A Nagy Népi Tanulmányi Palota, avagy a könyvtár

A főtérnek mondható Kim Ir Szen tér felett található az enyhén koreai hagyományos stílusú, keletiesen több teraszos, zöld tetős palota. 1982-ben épült. Az elnök közvetlenül a népnek kívánta adni a fővárosnak ezen központi részét, mivel a nép állott egész politikájának középpontjában. Emiatt határozott úgy, hogy itt jöjjön létre az egész nép kulturális felemelkedését szolgáló intézményt.

A palota grandiózus belső terekkel bír. A bejárat szintjének tekintélyes részét csak a fogadóterem tölti be. A bejárattal szemben Kim Ir Szen életnagyságot meghaladó fehér márvány szobra látható. Mozgólépcső visz fel az intézménybe, ahol a katalógusok vannak. Itt is oszlopokkal díszített hatalmas terembe értünk. De hogy el ne felejtse az ide látogató, hogy kinek is köszönhető az épület, festettek egy kb. 6x3 méteres freskót Kim Dzsong Il alakjával.

Az épület funkcióját tekintve könyvtár, továbbá tanfolyamokat szervező intézmény. Inkább szabadegyetem, mint művelődési ház. A fő funkciónak mindenesetre az olvasás és kölcsönzés lebonyolítása tűnik. Valamennyi teremben, ahova bemehettünk, megtalálható volt Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il azonos nagyságú és kivitelezésű arcképe. Kim Ir Szen képe mindig balra van Kim Dzson Il-étől.

A számítógépek termében rengeteg gépet látunk, és mindegyik előtt egy-egy diák ül. Koreai nyelvű Internet Explorert használnak, tehát az amerikai Windows helyi nyelvű változatát. Intranetes rendszer van, mely csak házon belül működik – a világhálóra nincs rácsatlakoztatva. 

Az olvasó szobában a legérdekesebb a helyi, észak-koreai tablet használata volt. Egyszer olvastam erről, hogy kifejlesztettek egy helyi változatot. Charlie szerint nagyon erős a gép, ő maga is vett egyet (nem hivatalosan). És tökéletesen működik. 

A kétnyelvű laboratórium fullon volt. Angolul tanultak a teremben, és ahogy néztük, kb. 120-an lehettek egyszerre. Kezdő szinten voltak, mert a köszönéseket vették épp. De – és ez most tényleg így történt – a legnagyobb élmény itt ért minket, de főleg engem. Ahogy hallgattuk a nyelvtanulás folyamatát, a Tanárnő egyszer csak behívott minket: Roger (Svájcban élő angol tanár), Alex (angol), Bradly (ír), Oliver (svéd), Charlie (ausztrál) és én mentünk be. A kérés az volt, hogy mutatkozzunk be, és mondjunk pár mondatot az országunkról. Én is meséltem röviden, majd kérdeztem, hogy tudják-e mi Magyarország fővárosa. És meglepett, hogy tudták. A végén kérdéseket tettek fel: itt kaptam a legérdekesebb kérdést: tudnék-e mesélni Lisztről, illetve szeretem-e a zenéjét. Először nem is értettem a kérdést. Vagyis a nevet. Az akcentus és a kiejtés miatt teljesen mást értettem – illetve a többiek is. Mikor harmadjára ismételte meg, esett le, hogy Liszt Ferencre gondol. Teljesen ledöbbentem. Szinte sokkhatásként ért, hogy itt Észak-Koreában is hallottak az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőről. Pár mondatot meséltem neki, ami épp eszembe jutott. A szerencsém az volt, hogy Charlie zongorista, és ő is tudott még hozzátenni. Mindenesetre döbbenetes volt, hogy ismerte, és azt is tudta, hogy magyar származású. 

Ezután megnéztük még a zeneszobát. Rákérdeztem, hogy van-e Liszt a gyűjteményükben, és kiderült, hogy teljes bibliográfiával rendelkeznek belőle. Innen ismerhette az illető. A gyűjtemény részét nyugati, illetve angolszász könnyűzene alkotja (pl. Beatles). Előzetes információim szerint a nyugati, főleg szórakoztató zene, ideológiai okokból nem hozzáférhető a helyi lakosok részére. Ennek tudatában kérdeztem rá, hogy akkor miért kezdték el gyűjteni a nyugati zenét. Válaszként azt kaptam, hogy nyugati zenével már 1982-től, az intézmény megnyitásától foglalkoznak, és az első zenéket Kim Dzsong Il ajándékozta a Palotának. Az észak-koreaitól merőben eltérő kulturális termékek hozzáférhetőségének ideológiai éllel bíró kérdésében felénk is szükségesnek érezték a vezetőtől származó legitimáció felmutatását. Nem derült ki, hogy hány nyugati felvételük van, és az sem, hogy ezeket a kazettákat hány látogató, milyen gyakran hallgatja. Erre azt felelték, hogy „bárki számára elérhetők”. Ezt picit nehéz elhinni. A gyűjteményt elsősorban az angolul tanulok használják a nyelvtudásuk csiszolása érdekében.

Mint a többi reprezentatív észak-koreai középület, itt is feltűnik, hogy a folyosók tökéletesen dísztelenek, és a magas falak csak meszelést kapta. Amilyen szép kívülről az épület, olyannyira sivár belülről. A tervezők nem takarékoskodtak az alapterülettel. Már nem rémlik melyikünk kérdezett rá, hogy télen hogyan lehet fűteni? – Sajnos, ezt körülményes tesztelni, mivel a téli, októbertől márciusig tartó időszakban külföldiként gyakorlatilag csak a diplomaták, és a segélyszervezetek munkatársai tartózkodnak az országban. 

Utoljára a számítógépes termet néztük meg. Teljesen megtöltötték; minden gép előtt ült valaki, és olvasott vagy jegyzetelt. Amikor az egyik felszabadult, mi is leültünk elé, hogy megnézzük az intranetet. Kíváncsiságból beírtunk különböző szavakat, kifejezéseket, hogy hány és milyen találatot ad ki. Pl. David Beckham, vagy George W. Bush, USA és Magyarország. Hazánkra 89 találatot dobott ki, elsősorban mezőgazdasági cikkeket, és 70-es-, 80-as évek történelmét. 

Látogatásunk utolsó állomása a főtérre nyíló terasz, illetve az ahhoz kapcsolódó szuvenír és könyvesbolt megtekintése volt. A teraszról remek panoráma nyílt a Kim Ir Szen térre, a város központjára, a déli részekre, valamint a közeli domborulatokra épült épületekre. 

A 3 Forradalmi Kiállítás

A KDNK ezzel a szürreális, hatalmas komplexummal válaszolt Floridának az Epcot szórakoztató parkjára. A három forradalomnak, mint névnek szimbolikus jelentése van. Kim Ir Szen forradalom utáni szocialista eszméjére utal: ideológiai, technikai és kulturális forradalomról lehet beszélni. Hat épületet építettek, mely egy-egy területet mutat be: elektronika (űrkutatás), nehézipar, könnyűipar, mezőgazdaság, technológia és a Dzsucse filozófia. Ez uttóbbi magába foglalja Kim Ir Szen első feleségének, Kim Jong Suk történetét is.

Az első épületet leszámítva a többi egysíkú, jellegtelen szocreál épület. Az űrkutatás épülete tán a világ egyik legfurcsább planetáriuma. Kívülről úgy néz ki, mint ha a Szaturnusz bolygót ezüsttel vonták volna be. 

Két épületet néztünk meg. Az űrkutatást, és a könnyűiparit. Az Elektronikai Múzeum nem csak az űrkutatást, hanem a távközlést, és az erőművek működését is bemutatja. A legérdekesebb, hogy ki volt állítva a rakéta program első három rakétája. 

A rakétaprogramról egy filmet is megnéztünk, de sajnos sok információt nem sikerült megjegyezni, mert koreai nyelven volt – még felirat sem volt hozzá, mint máskor. Az egyik vezetőnk fordította le, de a sötétben nem tudtam feljegyezni részletesen. A Kwangmyongsong műhold makettje is kiállításra került.

A Könnyűipari Múzeum nem hagyott bennem mély nyomott. Ez elsősorban a mindennapi fogyasztási cikkeket mutatta be (pl. milyen sörök kaphatók az országban, ruhák, stb.).

A Rjugyong Hotel

Egy épületről még szólnom kell. A Rjugyong Hotelről, mely egy hotelnek szánt felhőkarcoló. Neve a város korábbi nevéből ered, melynek jelentése a füzek városa. Észak-Korea legnagyobb és a világ 27. legmagasabb építménye. 

Építését 1987-ben kezdték el, és az 1989-es Világifjúsági Találkozóra kívánták átadni. Háromezer szobás, 105 emeletes, 330 méter magas, nagyon látványos, piramist formázó, de háromszárnyú alaprajzzal bíró épületet terveztek, melynek tetején öt forgó étterem kapott helyet. A becslések szerint 750 millió USD-t felemésztő vállalkozás állítólag azért indult meg, mert Dél-Koreában korábban átadtak egy 102 emeletes szállodát. A betonvázat már majdnem sikerült befejezni, amikor máig tisztázatlan okokból leállították az építkezést. Szakértők szerint a leállás okai között szerepelnek építési problémák, áramellátási zavarok, az építkezésre szánt keret kimerülése, valamint a lakosságot sújtó éhínség. Lebontásáról sem lehetett szó: az ország teljhatalmú vezetője, Kim Dzsong Il presztízs okokból erről hallani sem akart, valamint a lebontás is óriási kiadásokkal járt volna. 

Az észak-koreai vezetés az építkezéssel a nyugati befektetőket próbálta becsalogatni az országba, számukra a hotelben engedélyezték volna kaszinók, éjszakai klubok és masszázsszalonok üzemelését.

2008 áprilisában az egyiptomi Orascom Group 16 év után újraindította a hotel építését. A cél az volt, hogy a hotel átadását 2012-re, Kim Ir Szen születésének 100. évfordulójára befejezzék. Ez azonban nem valósult meg, csak az épület külsejét fejezték be.

Este még elmentünk bowlingozni vacsora előtt. Hatalmas komplexum ez is, rengeteg pályával. Pár helyi is gurított mellettünk, de a hely lényegében üres volt. 

A vacsorára a Rakwon Étteremben került sor. Grillezett tengeri herkentyű került főfogásként az asztalra. Nagyon guszta volt, ahogy előttünk pirították meg: rák, tintahal, polip a fő fogás, illetve az elengedhetetlen hagymaleves, rizs és valamilyen hús és zöldség hozzá. Ez a búcsúvacsora, mert a csoport nagy része másnap hazament. Mindössze hárman maradtak tovább a két hetes programon. 

A hazaút

A repülő korán indult, így hajnalban kellett kelni, hogy reggelizzünk, és kiérjünk a reptérre. Ahogy a bejutás, úgy a kijutás sem volt vészes. Merem állítani, Európában komolyabb a biztonsági ellenőrzés, mint itt. Nem néztek bele a bőröndökbe, ment minden könnyedén. Ablak melletti helyet kértem és minden további nélkül adtak is. Az útlevél ellenőrzés szintén zökkenőmentes volt. Az egyedüli, amit sajnáltam, hogy nem lehetett megtartani a vízumként funkcionáló turista kártyát, így gyorsan lefényképeztem, hogy legalább így maradjon meg emlékként.

A gépen ugyanaz a személyzet tevékenykedett, mint idefelé. Ugyanúgy szólt a zene is. Kértem újságokat olvasni, hogy ne unatkozzak. 

Szakadó esőben szállt fel a gép, így a tájból sok minden nem látszott. A felhők nagyon alacsonyan voltak. Mellettem két helyi ült a gépen. Picit tudtak angolul. Az egyik 21 éves volt, és Hong Kongba tartott egy nemzetközi kémiai konferenciára. 

Pekingben időben landolt a gép. A bejutás egyszerűen ment most is, semmi extra nem történt. A repülőtér melletti Crown Plaza Hotelbe foglaltam le egy éjszakára szobát. Mivel a központba nem volt kedvem bemenni, így inkább a pihenést választottam.

2014. augusztus 20-án elérkezett az utolsó napja utazásomnak. A LOT-tal jöttem haza, és végre sikerült felülni a Boeing egyik legújabb gépére, a 787-es Dreamliner-re. Sajnos késve indultunk Pekingből, így a csatlakozást lekéstem Varsóban. De a LOT szó nélkül átfoglalta az esti járatra, és még kaptam mellé egy korlátlan összegben felhasználható étel utalványt. (Plusz folyamatban van a késésért járt €300-os kártérítési per is a LOT-tal). Kora estére értem Ferihegyre, majd onnan transzferrel Debrecenbe. 

Az út ezzel véget ért, de a posztok még nem. Észak-Koreáról még kb. 6 poszt lesz különböző témákban, mint pl. közlekedés, életszínvonal, stb. Utána pedig Mongóliáról teszek fel még 8 beszámolót (júliusban voltam ott két hetet, csak átugortam, hogy egybe kerüljenek fel az adott országokról a beszámolók).