17 óra alatt tette meg a vonat a közel 900 km-es távolságot Szamara és Volgográd között. Útközben egyetlen nagyobb Volga menti várost, Szaratovot hagytam ki, mert különösebben sok látnivalója nincs a városnak. Volgográd a 2543. folyam kilométernél, a legújabb kori történelem egyik legjelentősebb csatájának, a második világháború sorsát megfordító nevezetes ütközetének színtere. A város, amely 1925 és 1961 között Sztálingrád nevet viselte, eredetileg végvárnak épült a Volga bal partján, ahonnan később telepítették át a másik, Cárica torkalatának dombos vidékére. Erről a kis folyóról kapta a város első nevét: Caricin. Sokan bizonyára azt gondolhatják, hogy a Caricin városnév valamelyik cárnő – „cárica” – emlékét őrzi, ezért érdemes megjegyezni, hogy Caricin neve tatár eredetű: Szári-Szu, jelentése pedig „Sárga Víz”.

Volgográd felfedezését három részre lehet osztani: a belváros és környéke, a Pavlov-ház és környéke, valamint a Mamajev Kurgan és környéke.

A pályaudvar – melyet a 2013-as robbantás óta, amelyben legalább 16-an vesztették életüket, fokozatosan védenek – és a kikötő közötti rész alkotja a belvárosi látnivalókat.

Volgográd kikötőjéből a rakpart szürke gránit lépcsőjén felkapaszkodva, a Hősök fasorán jutunk a város centrumába, az Elesett harcosok terére. A Hősök fasora bejáratánál a Barátság szökőkúttal fogadja a látogatókat: a fasort a város kiemelkedő védőinek mellszobrai szegélyezik.

Az Elesett harcosok terén az obeliszk Caricin polgárháborús védőinek, a bronz-koszorús síremlék Sztálingrád hőseinek emléke előtt tiszteleg. 

Az Elesett harcosok terén számos középület kapott helyet: itt van az Inturiszt szálloda, a Főposta, a Nagyáruház és a

Gorgij Drámai Színház, amelynek épületében 1917-ben a szovjet hatalmat kikiáltották. A maga módján történelmi nevezetesség a Nagyáruház is: pincéjében ejtették foglyul Paulus tábornagyot és vezérkarát.

Innen egy szépen kiépített sétányon lehet eljutni a védelmi emlékhelyekhez. Útközben lépten-nyomon olyan szobrokba, emlékművekbe botlunk, amelyek mind a háborúnak állítanak emléket. 

A Lenin-tér mellett áll Pavlov háza. Névadója Jakov Pavlov őrmester, a Szovjetunió Hőse, aki maroknyi emberével 58 napon át védte a házat, mígnem 1942. novemberében csatlakozott a szovjet hadsereg ellentámadásához. A három emeletes házat újjáépítették és arról lehet megismerni, hogy előtte áll a Volgográdio Katona emlékműve.

A Pavlov-ház tőszomszédságában áll a Malom, amelyet a második világháború pusztításainak sajátos műemlékeként romjaiban őriztek meg. 

A Malom mellett kapott helyet a Sztálingrádi Csata Múzeuma, mely a háborút mutatja be lépésről lépésre: interaktívan ábrázolják mind a német betörést, majd a szovjet ellentámadást. Különböző fegyvereket, korhű ruhákat is kiállítottak, és egy külön terem mutatja be, hogy a harcok alatt hogyan éltek a városban.

A múzeumban egy körpanoráma is helyet kapott, ahol a harcokat szemléltetik egy hatalmas festményen. 

A múzeum körül különböző tankokat, légvédelmi ágyúkat állítottak ki, amelyeket a II. világháborúban használtak, ill. vetettek be. 

Innen villamossal mentem ki a Mamajev Kurganhoz. (Valószínűleg onnan kapta a nevét, hogy a tatárjárás idején itt volt a Mamáj kán seregének egyik őrhelye). 5 hónapon át húzódott a front a nevezetes dombért, ahol a legelkeseredettebb harcok folytak a várost uraló magaslat birtokáért. A harcok hevességét érzékelteti, hogy a csata után ezen a földdarabon minden négyzetméteren 1200-1600 repeszdarabot találtak.

1967 októberében – hétévi munka után – felavatták a monumentális emlékmű komplexumot. A Mamajev Kurgannak szinte egész Volga felőli lejtőjét betölti a teraszosan épített emlékmű, csúcsán, 52 méterrel a domb fölé magasodva a Haza pallost tartó jelképes nőalakjával.

A lépcsősoron lassan fölfelé haladva, a kompozícióhoz tartozó fasor torkolatában előbb az Életre-halálra! címet viselő monumentális szoborhoz érünk, 

majd a kompozíció művészileg talán legérdekesebb szakaszához jutunk: a Kurgán tetejére vezető lépcsősort itt kétoldalt a romos házfalakat – a városért vívott utcai harcokat – idéző falak szegélyezik. Az egykorú feliratok, üzenetek, a fogadalmak stilizált másaival, s a csata egy-egy pillanatának a „falba épített” rusztikus domborművével. A fal mélyedéseiben itt-ott feltűnt egy-egy szerény virágcsokor.

Innen tovább „a könnyek medencéjének” mentén a „Hősök” szoborcsoport hat darabja következett;

míg a víztükör túloldalán, a szobrokkal szemközt 100 méter hosszússágban húzódó – stilizált zászlóra utaló – kőfalon a felirat az író Vaszilij Grosszmann szavai: „acélos szél csapott az arcukba, de ők csak mentek, előre, s az ellenséget ismét valami babonás rémület szállta meg: vajon emberek mentek itt rohamba, vajon halandok-e?!”
 

A dombtető előtt az utolsó stáció a mintegy 1000 m2-es homlokzati fal, amelynek vésett ábrázolásai a nagy csata nevezetes epizódjait örökíti meg.

Innen lehet bemenni a Harci Dicsőség Termébe, amelynek centrumában – egy fáklyát tartó márványkézben – örökmécses ég a hősi hallottak emlékére.

Pont őrségváltás idején érkeztem, érdekes volt megnézni, ahogy leváltják egymást a katonák a 41 méter átmérőjű és 13,5 méter magas teremben, mely mozaikokkal van díszítve.

A sűrű mozaikkockákból kirakott falon végestelen végig, sűrű sorokban vésett nevek olvashatók – a Sztálingrádért elesett harcosok egy részének neve.

A terem felső kijáratán át a hősi hallottak közül az itt eltemettetek sírjaihoz érünk, ahol az emlékmű-komplexum egyik legszebb darabja, a halott gyermek fölé hajló „Sirató anya szobra” áll.

A sírok szegélyezte sétány vezet fel végül az emlékegyüttes csúcsához, a Haza már említett jelképes alakjához, amelyet a város szinte pontjáról látni lehet.

A csúcsról igen szép kilátás nyílik mind a folyóra, mind pedig a volgográdi arénára, ahol nyáron szintén több meccset rendeztek. 

A csendes-óceáni haditengerész Mikhail Panikakha önként jelentkezett a sztálingrádi frontvonalhoz, ahol csatlakozott az 193. ágyú naszádhoz. A 883. lőfegyver-hadosztályhoz hasonlóan Panikakha továbbra is haditengerészeti egyenruhát viselt, a szokásos egység helyett. Mikhail Panikakha dicsőségének pillanatára 1942. október 2-án került sor a Vörös Október gyár elleni harcok során. Amikor a náci tankok közeledtek Panikakha árkához, fogott két Molotov koktélt, és a legközelebbi tank felé rohant. Egy golyó az egyik "koktélt" eltalálta, és az azonnal lángra lobbant. A fáklyához hasonlóan, Panikakha megrázta a másik Molotov-koktélt, és felrobbantotta a másik tankot. Mikhail Panikakha posztumuszban elnyerte a Nagy Honvédő Háború 1. fokozatának rendjét. A győzelem 45. évfordulója alkalmából a Szovjetunió hősének címet is megkapta.

A helyszínen, ahol Mikhail Panikakha önfeláldozó hősiességi cselekedetét végrehajtotta, sokáig emléktábla volt, mielőtt 1975. május 8-án egy megfelelő emlékművet avattak fel. A csíkos tengerésznadrágot viselő katona alakja, amely az utolsó hősiességi cselekedetég tükrözi, vasbeton talapzaton fekszik. A 6,3 méteres szobor kovácsolt rézből készült. Az emlékmű szövege röviden leírja Mikhail Panikakha hősiességét. A nevét a Mamayev Kurgan tömegsírjának egyik emléktábláján jegyzik.

A Mamajev Kurgan közelében van a Vörös Október kohászati gyár, ahol 1942 őszén szintén jelentős harcok folytak. A 19. század végén alapított Vörös Október gyár a város egyik legrégebbi ipari üzeme. Az első tulajdonosa, a francia Ural-Volga Kohászati Vállalat 1897. április 30-án kezdte meg a termelést. Ezekben az években a legnagyobb gyár volt a városban és a környező területeken. 1902-ben a gyár 1.120 embert foglalkoztatott, és az első világháború elején már 5000 ember dolgozott.

A második világháború elején a Vörös Október gyár az egész ország acél termelésének a 9% -át termelte. 1941-ben a gyár megnövelte a páncélozott acélgyártást, új modelleket használt fel, és katonai felszerelést és lőszert készített. 1942-ben a munkavállalók több mint egyharmada olyan nő volt, akik nemcsak acélgyártóként dolgoztak, hanem a hadseregben is szolgáltak; a férfiak mellett kivették a részüket Sztálingrád védelmében. 

Volgográd közelében, egészen pontosan Krasnoarmeyskiy Rayon-nál kezdődik a Volga-Don csatorna, így adta magát, hogy oda is elmenjek. A korábban Lenin-csatorna néven ismert csatorna kapuja Volgográdtól 24 km-re délre van. A kapu diadalíve 40 méter magas: itt találkozott 1952. május 31-én éjjel 1 óra 55 perckor a Volga és a Don vize.

A csatorna építését 1948-ban kezdték. Hossza 101 km: ebből 56 km a tulajdonképpeni csatornameder, a vízi út fennmaradó szakasza folyókon és víztárólokon át vezet. A csatorna legmagasabb pontján a vízszint a Volgáénál 88 méterrel, a Donénál 44 méterrel van magasabban. A szintkülönbséget 13 zsilip közbeiktatásával hidalták át. Ezért a Rosztovig tartó 592 km-es út viszonylag sok időt, kb. 40 órát vesz igénybe. A csatorna jóvoltából Moszkva, amely a Moszkva-csatorna révén közvetlen összeköttetésben van a Volgával, Rosztov kikötőjén át egyenesen az Azovi- és a Fekete-tengerre, onnan pedig tovább: a Földközi-tengerre kapott kijáratot. 

Krasnoarmeyskiy Rayonban található a világ legnagyobb Lenin szobra. A szobor 27 méter magas, mely egy 30 méteres talapzaton áll közvetlenül a Volga-Don csatorna kezdetén, ahol Lenin a Volgára néz.

Érdekes, hogy amikor a csatornát átadták, még egy 24 méter magas Sztálin szobor állt a mostani Lenin szobor helyén, de azt 1961-ben lebontották - ugyanabban az évben, amikor a város neve Sztálingrádról Volgográdra változott. Lenin szobrát - négy évi munka után - 1973-ban adták át. 
 

forrás: innen

Krasnoarmeyskiy Rayonban jelentős számú német kisebbség élt már a 17. századtól kezdve, akiknek a temploma még a mai napig megmaradt. 

Innen busszal mentem vissza Volgográdba, ahol egy helyi sörfőzdében megkóstoltam a város sörét, ami kicsit groteszk módon német :D 

Volgográdból egy rövid kitérő erejéig elhagytam a Volgát, de hogy pontosan hova, az a következő cikkben kiderül :)

Az út előzményei: 

Kazany,

10 érdekesség Kazanyról,

Szamara