Alitraveling

Előző nap a busztársaság vezetője arabul felírta egy lapra, hogy melyik állomásra kell mennünk. Egyszerű dolgunk volt, mert így csak meg kellett mutatnunk a taxisnak, aki 50.000 IRR-t elvitt minket. Időben kiértünk, nem akartunk kockáztatni. 9 órára volt kiírva az indulás, de legalább 20 percet csúsztunk. egy hatalmas VIP busszal mentünk, akkor helyünk volt, hogy kényelmesen tudtunk terpeszkedni. Ráadásul az első sorban ültünk, így remek kilátásunk is volt. Kb. 250 km volt az út Sulaymamiyah-ba, Iraki Kurdisztánba. Nagyjából 150 km az iráni, és ugyanennyi az iraki rész is.

Az út elején jól haladtunk; egészen addig, amíg a hegyeket el nem értük. A kálvária innen kezdődött. Kamion-kamion hátán. Viszik az exportot Irakba. A probléma nem is lenne nagy, csak hogy ezek a járművek 10 km/h sebességgel haladnak felfelé, és 20-al lefelé. Igen, ennyivel. Ráadásul hegyre fel, hegyre le, falvakon át. És a tempó mindenhol ennyi. Az agyvérzés kerülgetett minket. Volt olyan előzés, hogy a sofőr beláthatatlan kanyarban előzött; úgy hogy mellettünk egy szakadék. Elképzelni se tudtuk volna, hogy mi lett volna ha épp akkor jön szembe valami. Kb. 4 óra alatt tettük meg a határig tartó utat.

A buszról mindenkit leszállítottak. Először csak egy étteremnél álltunk meg. Mivel előzőleg minden riálunkat átváltottuk iraki dínárba, így azzal fizettünk már. Ketten ettünk egy adagot, mert hatalmas volt. Majd buszra vissza, és jött maga a határ. Itt a csomagokat is le kellett venni. Kb. 20 percet álltunk sorba az iráni határon. Semmi extra nem volt; a vízumot megnézték, majd pár mp alatt bepecsételték a kiléptető pecsétet. Ezután gyalog kellett átsétálni a kurd oldalra. A csomagellenőrzést egy bódéban ejtették meg. Volt akinek megnézték; szerencsére a miénkkel nem foglakoztak. A bódéban hárman voltak; az egyik egy sámlin ült, a másik egy vaságyon, míg a harmadik egy íróasztalnál. Mindenki 1-1 emberrel foglalkozott. A magyar útlevél láttán rögtön mindenki fejet vakart, hogy akkor mi hol is vagyunk és általában a kontinens meghatározásával is problémák akadtak. Az angol kommunikációról nem is beszélve. Végül elengedtek minket, mert nem tudtak velünk mit kezdeni. Közben megismerkedtünk egy kedves iraki férfival, aki mindenféle segítséget ajánlott fel, még az egyik szállodát is felhívta, hogy van-e üres szobájuk. Ezután jött a rendes kurd határátkellés. Útlevelünket elvették és kérdezték, hogy vízumunk van e és mivel EU állampolgárok vagyunk, ezért 15 napig vízummentesen tartózkodhatunk az országban. Országunk elhelyezésével ismét akadtak gondok, szóval útlevéllel a határőr eltűnt, hogy kiderítse kel e vízum vagy nem. Végül az újdonsült iraki barátunk segítségével sikerült pecsétet szereznünk az útlevelekb. Persze amúgy is sikerült volna, csak így sokkal egyszerűbb volt. Egy fényképet késztettek rólunk, és már kaptuk is a három pecsétből álló igazolást, hogy beléptünk IRAK KURDISZTÁNI régiójába.

Iráni idő szerint négykor léptünk be Irakba. Itt másfél órával kellett visszaállítani az órát, úgyhogy fél háromkor elkezdtük utunk második felét a kb. 100km-es utat a végállomásra. Először is megálltunk tankolni, amit úgy kell elképzelni, hogy óriási benzines hordókból szivattyúzták át a benzint.

Útközben három katonai ellenőrzőponton mentünk át. Az első kettőnél feljött a katona és ellenőrizte az okmányokat. Harmadik Sulajmaniyah előtt volt. Itt mindenkit letereltek a buszról, egy katona összeszedte az útleveleket és bevitték egy helyre, ahol leellenőrizték és egyesével szólítva adták vissza. Bezzeg mikor a miénkhez értek. Megkértek minket egyesével, hogy fáradjunk be az „irodába”. Hol lakunk, vízum hol van, mi a nevem kérdésekkel bombáztak. A katona a pólómra hajtott, de nem engedtem :D Érdekes volt látni, hogy minden ilyen katonán U.S. ARMY ruházat volt.

Öt óra volt mire megérkeztünk; vagyis a 300 km-es utat cirka 10 óra alatt tettük meg. A „buszállomás” környékén – ami egy hatalmas placni volt – tettünk pár sikertelen próbálkozást hotelt találni, de mindegyik tele volt. Végül az ötödik hotelben találtunk szobát ötven dollárért, de mikor bementünk a fürdőbe abban a pillanatban fordultunk sarkon és húztunk onnan el. Taxiba ültünk (5000 IQD) és elmentünk a központba. Itt kezdődött újra a kálvária, mert az összes hotel tele volt a hétvége és a nyári szünet miatt. Mindenki most utazik. Végül egy egész jó hotelben kaptunk négy ágyas szobát. Először 60 dollár lett volna, de végül Norbi lealkudta ötvenre és az ötven dolcsiból is kaptunk vissza 10.000 IQD; vagyis összesen erre az éjszakára 40.000 IQD volt, ami kb. 40 dolcsinak is felel meg. Ezért kaptunk egy gyönyörű szép, hatalmas, légkondis, tv-s, hűtős szobát reggelivel.

Este még lementünk vásárolni egy kis innivalót és utána végig a net előtt ülve pótoltuk be a négy napos lemaradásunkat.

Én a szülőknek mindössze most mondtam meg, hogy Irakba is jövünk. Nem akartam, hogy előre idegeskedjenek. Így is idegeskedtek Irán miatt. A legérdekesebb az volt, hogy próbáltam őket skype-on meggyőzni, hogy Irak, és azon belül Kurdisztán is biztonságos; míg a beszélgetés alatt épp a hotel ablakából azt látom, hogy a két legnagyobb párt emberei összecsapnak, és a rendőrök választják szét őket. Ezt elhallgattam akkor :D

Reggeli után nekivágtunk a városnak. Sajnos ez a város sok látnivalót nem tartogatott számunkra egy mecseten és két múzeumon kívül. A mecsetre szinte ráláttunk az ablakunkból (Nagy Mecset), így ez adott volt. A másik a Slemani Múzeum, ami Kurdisztán második legnagyobb múzeuma. A vicces az volt mikor a helytől egy saroknyira kérdeztük a rendőrt, hogy merre található és nem tudta megmondani… A belépés ingyenes. Végre egy múzeum, ahol nem görög, római cuccokat vagy ezek hatását észre vehető dolgokkal találkozik az ember, hanem tényleg régi, az emberiség „kezdetéről” származó dolgokat láthattál, amik 4-5-6.000 évesek.

A múzeum Mezopotámia történetéig nyúlik vissza, egészen a 15.000 évvel ezelőtti Paleolitikumig. A múzeum nagyszámú sumér és akkád régészeti anyaggal rendelkezik. Többek között itt látható a Gilgames-eposz egy-egy töredéke (pl. az 5. tábla, amely Gilgames és Enkidu történetét meséli el, amint együtt készülnek harcra Humwawa, a cédruserdő őre ellen). 

Vagy egy másik tábla, mely Ur királyainak a nevét tartalmazza i.e. 2800 és 2300 között. 

Ibbí-Szín sztéléje  (i.e. 2028 - 2004) az óbabiloni korból származik, és emléket állít a király győztes csatáinak. A kövön 108 sor látható ékírással. 

A másik hely, ami szintén ingyenes Amna Suraka, ami Szaddamnak volt a 80-as években a titkosszolgálati bázisa és ahol sok-sok ember kínoztak és öltek meg. Az udvaron különféle katonai eszközöket, tankokat, csapatszállítót, lövegeket lehet látni. Van egy tükörterem aminek a tetején kb. 4000 kis világító égő van, ami azt szimbolizálja, hogy a diktátor hány falut tűntetett el a föld színérő. 

Egy harmadik épületben, pedig az látható, hogy hol, hogyan és milyen körülmények között laktak az „elítéltek” és hogyan kínozták őket. Ez az eredeti helyszín is egyben. Tisztára hasonló ahhoz, ami Phnom Phnemben van és ahol a Pol Pot kínozta az embereket. Amúgy eléggé lepusztult az épületegyüttes; körös körül kívülről golyó ütötte nyomok vannak.

A nap maradék részében utazási irodákból ki, utazási irodákba be jártunk-keltünk és próbáltuk elintézni, hogy vigyenek el minket Bagdadba másfél napos egy éjszakás városnéző túrára. Sajnos minden igyekezetünk és pénzünk ellenére (már 500€-t is kínáltunk) nem jött össze a dolog, mert a tényleges iraki vízumhoz 30 munkanapra van szükség és hiába a sok pénz lehetetlen egy nap alatt megoldani. Csak mellékesként írom le, hogy Suleymaniyah – Bagdad távolság repülővel kb. 70 USD és a Bagdad – Erbil, pedig kb. 90 USD. Napközben még vettünk egy sim kártyát is 5.000 IQD-ért.

Amúgy hihetetlen, ami a városban folyik. Szeptember második felében választásokat tartanak és az a kampány, ami itt van nagyon brutál, a magyarországi elbújhat mellette.

Este az utcán vacsoráztunk. Guszta volt, és volt minden ami szem-szájnak ingere.