Alitraveling

Előzmény: Ulánbátor, Góbi-sivatag 1, 

Harmadik sivatagi napunkon az időjárás már kegyes volt hozzánk. A jurtában kényelmesen lehetett aludni. Egyszerűen vannak berendezve. Pár ágy, középen egy asztal és egy akkumulátorról működő égő – ami pár perc után kiégett, így ennyi fényünk sem volt. Reggelire többnyire kekszet, lekváros kenyeret vagy omlettet kaptunk.

Az út a legtöbb helyen földút volt, olyan, mint az alábbi képen is látható:

Csagan Suvarga egy sziklás szirt, ami különböző ércekből áll. Az oxigénnek köszönhetően különböző színben pompázik: rózsaszíntől kezdve piroson át a narancsig minden megtalálható. Két millió évvel ezelőtt a terület még óceánfenék volt. Az formálta ilyenre a sziklákat. 

A nap nagy része utazással telt, így mára már semmi más nem jutott. A szállás a közelben lévő gerekben volt. Gyönyörű naplementében volt részünk. Éjszaka olyan jó idő volt, hogy a hálózsákokkal ki költöztünk, és a szabad ég alatt aludtunk. Elképesztő látványt nyújtott a csillagos ég. A telefon egyik programjával a csillagképeket is be tudtuk azonosítani, hogy miket látunk. A napfelkelte is mesébe illő volt. Érdekes, hogy nagyon hamar felkel a nap. 

Negyedik napon a közeli nagyvárosban, Dalandzadgadba értünk. Sok látnivaló nincs a városban, vagyis igazából semmi sincs. Két dolog miatt álltunk meg: egyrészt feltölteni élelmiszerrel a kisbuszt, másrészt meg fürödni. Ugyanis mióta elindultunk erre nem volt lehetőség; és a jurtákban zuhanyzó nincs. A helyiek is idejárnak.

Pár km-re a várostól helyezkedik el Jolin-Am, vagyis a Keselyű Szurdok. Nevét a keselyűk áldozatairól kapta. A szurdok különleges mikroklímájú terület; völgyében még a legnagyobb nyári forróság idején is megmarad a jég és a hó. A kanyon ugyanis olyan keskeny, hogy az aljára szinte soha nem süt be a nap, így óriási jégtáblákon csúszkáltunk, nyár közepén, a sivatagban. Csak gyalogosan, vagy lóval lehet megközelíteni a területet. Útközben már a sziklaformák is lenyűgözőek, amiket a jég alakított ki évezredek alatt. A jégmező kb. egy km hosszú. 

A terület egy nemzeti parkban található. A bejáratánál egy mini múzeumot építettek, mely a környék élővilágát mutatja be. 

Az éjszakát a nemzeti parkban töltöttük a sátrakban. Egy szélcsendes helyen állítottuk fel őket. Ekkor kb. 2000 m magasan voltunk, de az éjszaka ennek ellenére nem volt hideg – bár most nem aludtunk a szabadban. 

Másnap folytattuk utunkat. Újabb több száz km-t buszoztunk, mire megérkeztünk a következő állomásunkra; ahol két napot töltöttünk. Mint azt az előző posztban írtam, a Góbinak mindössze pár százaléka homok. Ebből a pár százalékból szerencsére az egyik itt található: a Khongoryn Els. Ez kb. 100 km hosszú, 2-12 km széles, és 100-300 méter magas. A legnagyobb dűnék az ÉNY-i részén vannak. Helyi családoknál szálltunk meg. 

Napközben tevegelés volt a program. Míg mi elmentünk, addig a házigazdáink kecskét készítettek vacsorára. A kecskét nekünk választották ki, és nyúzták meg. A húsa azonban nagyon finom volt. (A képek a nyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek, csak erős idegzetűeknek!) 

A tevegelés érdekes volt. Marokkó után most ültem újfent tevén. Igaz, ez rendes kétpúpú volt. A dűnékhez mentünk el, majd onnan gyalogosan folytattuk az utat felfelé.

Elsőre könnyűnek tűnik, de nagyon nehéz egyre feljebb és feljebb kapaszkodni a homokban. Folyamatosan csúsztunk vissza, ráadásul nehezítette a helyzetet, hogy mindezt déli 12 órakor tettük; a legnagyobb hőségben. Iszonyú forró volt a homok. De megérte. A táj mindent kárpótolt odafent. 

Lefelé sem volt egyszerűbb a helyzet. Rendesen elfáradtunk benne. A délután pihenéssel telt, valamint megtanítottak a helyiek egy mongol kártyajátékot. Cserébe én „Rikikizni” tanítottam meg őket. Mindenkinek tetszett.  

Sajnos estére beborult az idő, így a naplementét nem tudtuk megnézni. Csak másnap. Helyette összehoztuk az első svájci-magyar-amerikai-mongol kosármeccset :D 

Innen tettünk egy egynapos utat Kherman Tsav-hoz. Ez egy kanyonszerű oázis, ami 6 km széles, és 15 km hosszú. Tele van több tíz méter magas sziklaképződményekkel. Itt is rengeteg dinoszaurusz, krokodil és óriásteknős csontokat találtak. A tudósok szerint kb. 200 millió évvel ezelőtt éltek itt ezek az állatok. Ezt is az amerikai Roy Chapman kutatta, aki a területet a „Világ végének” nevezte el. Itt találták a világ első teljes dinoszaurusz csontvázát. 

A naplemente a dűnéről valami csodálatos volt. Igaz, meg kellett érte szenvedni. Kb. egy órába telt, mire a 300 m magas dűnére felkapaszkodtunk. Szöveg helyett beszéljenek a képek. 

Bayanzag Mongólia legfontosabb és leghíresebb dinoszaurusz lelőhelye. Roy Chapman fedezte fel ezt a területet még 1922-ben, és a világon itt találtak először épp dínó tojásokat. Kb. 80 millió évesekre datálják. Sajnos mi egyet sem leltünk már fel. (Aki kíváncsi rájuk, annak New Yorkba kell elmennie a Természettudományi Múzeumba. Mind a csontvázak, mind a tojások ott vannak kiállítva). 

Utolsó napon nem maradt más hátra, mint 500 km buszozás UB-ba. Egy lovaglós nap lett volna még, de a pár nappal korábbi eső annyira elmosta mind az utat, mind a területet, hogy lehetetlen lett volna a programot megvalósítani. Egész nap zötykölődtünk, de legalább műúton, és nem földön. Hajnalra értük a hostelhez.

Annak ellenére, hogy sokszor hatalmas távolságokat kellett megtennünk, hogy eljussunk egyik helyről a másikra, érdekes volt a Góbi. Megérte a túra, hogy bepillantást nyerhessek, hogyan élnek a jurtákban még a mai napig a mongolok. 

UB-ban ezután még egy napot voltam. Megnéztem pár látványosságot. Ulan Udeba már korábban megvettem a buszjegyet. 13 óra volt az út Ulánbátor és Ulan Ude között. A határon rengeteg időt eltöltöttünk. Nagyon lassú volt a poggyász és útlevél ellenőrzés. Az utam a transszibériai vasút vonalán folytatódott, melyek már fel vannak töltve a blogra: Ulán Ude, Csita, Birobidzsán, Habarovszk, Vlagyivosztok, Peking, és Észak-Korea. (A korábbi posztok pedig ITT olvashatók Oroszországról).