Először Funchalt, majd a keleti és az északi részét jártuk be Madeirának, így utolsó napunkon a sziget nyugati részébe kirándultunk az MKeys Travel által szervezett úton.
Madeira északi tengerpartja – különösen a Funchaltól nyugatra eső részek végig az északi parton – kevésbé ismertek a szigeten. Ennek az is oka volt, hogy amíg nem készült el az új alagútrendszer, addig ezeket a településeket csak nehezen lehetett megközelíteni.
Első megállónk Camara do Lobos volt, ahol egy kis teraszon már Winston Churchill is festegetett; rengeteg tengerparti képet festett erről a helyről az egykori brit miniszterelnök. A helyszín kétségkívül rendkívül hangulatos.
Camara de Lobos kis halászfalu, egyetlen főutcával, templommap, a kikötőben színes halászcsónakokkal és a sózott, napon szárított halakkal a bacalhau-val. Innét már látszik a légvonalban pár kilométerre tornyosuló Cabo Girao rettenet sziklája.
Cabo Girao a világ második legmagasabb közel függőleges sziklafala, mely 580 méterrel magasodik a tenger fölé. Ide is hasonló installációt terveznek mint a Grand Canyon fölé: a szikla peremén túlnyúló üvegaljú erkélyt, körbesétáló platformot. A látvány és a turistavonzerő nem kétséges, de talán mégis kár elrontani a mostani képet. Addig is kiállhatunk a szikla majdnem szélére, ahonnét csak egy derékig érő korlát választ el bennünket.
Nyugatabbra a táj annyiban változott, hogy gyakoribbak voltak a földművelésre kialakított területek, és valóban többen is voltak az aprócska földeken. Az utak mellett pedig majdnem végig hortenzia bokrok és agapanthus (szerelemvirág) csokrok váltogatták egymást, világoskék árnyalatokban és olykor bordó színekben pompázva.
Sao Vicente szépen felújított, műemlékvédelmi díjban részesülő "kirakatfalu", amely szintén téli álmát aludta. Egyik látványossága a Grutas de Sao Vicente, ami egy 700 m hosszú 400 ezer éves láva alagútrendszer és a kapcsolódó vulkánikus tevékenységeket bemutató kiállítás. Őszintén megvallva ez is inkább olyan "ha nincs más" típusú látványosság, ahol a kísérő hosszasan mutogatja a lávafelszínt, ami inkább geológiai, mint turista érdekesség. Egy vezetetlen 10 perces sétának kiváló, de a 40 percre húzott unalmas és semmitmondó.
A Miradouro do Véu da Noiva kilátóból is remek kilátás nyílik az Atlanti-óceánra és a Madeira északi partjának lejtőire. Csapadékos idő esetén több vízesés is lefolyik a meredek hegyoldalról, de mi most csak egyet láttuk. Érdekes, hogy itt a papagájvirág a szabadban terem, és úton útfélén megtalálható a hortenziával együtt.
Az egyik legszebb levada és legeldugottabb túra a Ribeira Janela mellől indul. Eukaliptusz erdők és őshonos babérfák váltogatják egymást, a levadakban pisztrángok ficánkoltak nem egyszer. 2,7 km-t tettünk meg, de ezalatt volt eső és napsütés bőven és 410 m szintemelkedés. Szinte végig csak felfelé mentünk, de a vadregényes táj kárpótolt mindenért.
Porto Moniz természetes vulkáni lávamedencéiben kialakított strandja, ami nyáron nagy élmény lehet. Mi is lenyűgözve bámultuk a sziklákat mardosó óceánt, amiben nagy élmény volt megfürödni.
Az Achadas da Cruz libegő 480 méteres szintemelkedést tesz meg. Az út félelmetes, azonban az óceán kárpótol minden félelemért.
A sziget legnyugatibb pontján, a Ponta do Pargo szirtfokán az erre hajózóknak szolgál iránymutatásul egy festői világítótorony. Ponta do Pargo világítótornya mellől feltárul újra az óceán látványa, a horizonton lemenő nap fényében beszélgetve búcsúztunk Madeira varázslatos szigetétől.
A Madeira-i utazás legfontosabb hozadéka az, hogy egy különleges, nagyon egyedi hangulatú világa van a szigetnek. Ráadásul olyan hely, ahol csaknem garantált a jó közérzet. Ebben segít az, hogy a sziget nagyon rendezett, virágos és színvonalas, és nem utolsó sorban a gasztronómia is kiváló. Kitűnő a közbiztonság, a helyiek roppant nyugis emberek.
