Alitraveling

Funchal és a keleti part után Madeira északi részét jártuk be. 

Ribeiro Firoban ismerkedtünk meg az első levada túrával. Maga a szó azt jelenti, hogy elvinni. A levada nem más, mint öntözőcsatorna, ami arra szolgál, hogy elszállítsa a vizet oda, ahol kevesebb van. A sziget északi részén fekvő hegyekben rengeteg víz van, míg a sziget déli részén kevesebb. A sziget korai telepesei jöttek rá, hogy hogyan lehetne elszállítani a vizet, és kezdték meg a csatornarendszer kiépítését. A levadák állandó karbantartást igényeltek, hogy a víz folyamatosan tudjon folyni, ezért a csatornák mellé utakat építettek. A 70-es években fedezték fel, hogy ezeket gyaloglásra is lehet használni. Jelenleg kb. 2200 km-nyi levadaútból lehet választani, melyek keresztül-kasul behálózzák a szigetet.

A Verada do Balcões egy nagyon könnyű túra. Kb. 1 km a parkolóból, és az elejét leszámítva végig síkban halad az út. A túra végpontja egy kilátópontban végződik, ahol remek kilátás nyílik a környező hegyekre. Kis szerencsével a sziget legmagasabb pontja is látszódnak (Pico do Areeiro (1817 m), Pico do Gato, Pico das Torres, Pico Ruivo (1861 m). 

Már a Pico Ruivo-ba vezető út is lenyűgöző volt. A csúcs alatt megálltunk egy kilátópontnál, ahol a felhők fölött voltunk már. Ilyen esetben minden esetben eszembe jut a Monty Phyton „Felhők felett mindig kék az ég” című örök zöld számuk. 

Az Achada do Teixeira-tól kezdődően a nyomvonal felkapaszkodik a sziget legmagasabb csúcsára, Pico Ruivora (1862 m). Útközben számos menedékhelyet kiépítettek, mivel az éghajlatváltozás hirtelen és változatos, és ilyenkor jól jön, ha valahol fedezékbe tudunk húzódni. Szerencsére nekünk nem kellett. A tájat bokros növényzet jellemzi, amely jól illeszkedik a nagy hőmérsékleti változásokhoz, erős esőzésekhez és szélekhez. 

A nyomvonal a Faial és a Santana szirtjeit elválasztó gerinc mentén emelkedik, így kiváló kilátást biztosít a Ribéira Seca-völgy bal oldalán, a Pico das Torresre, valamint a háttérben Pico do Areeiro-ra. 

Kb. 1.5 óra szükséges, hogy a 2,8 km-es út során elérjük a csúcsot, ahonnan remek kilátásunk volt. A felhők a másik irányba felszakadoztak, így minden adott volt ahhoz, hogy a fáradalmakat kipihenjük, mielőtt visszaindultunk.  

Következő megállónk az 5000 lakosú északi Santana volt. A Santanaba vezető út maga volt a csoda: az út a régi, sziklába vájt úton haladt, ahol pár percenként álltunk meg egy-egy kilátópontnál. 

Santanat leginkább nádtetős kunyhóra emlékeztető, háromszög metszetű, tarkára festett faházairól ("Casas de colmo") ismerhetjük. Az építési mód szegény földműves családokra volt jellemző.

Közel 100 maradt meg belőlük, és 1-2 családon kívül már nem lakik bennük senki. Mindegyik műemlék, és jellegében egyfajta skanzennek tekinthetjük őket. világörökség részét képző szalmatetős parasztházak találhatóak, melyek deszkából készült, kétszintes, egyszerű építmények. Manapság már csak néhányan élnek ilyenekben a városban elszórva, de nekünk, a turisták által szépen karbantartott, ajándékbolttal berendezett darabok is megtették.
 

Délután a levadák levadáját, a Caldeirão Verde-t jártuk végig; a sziget növényvilága talán itt a legimpozánsabb. Autóval mentünk a kiindulópontig, ahol szalmatetős, piros-fehér házikóktól kényelmes sétányszerű ösvényen sétáltunk át a Queimadas turistaházig. Innen egyre szűkült az út, szintkülönbség alig, látnivaló viszont annál több akad az előttünk álló gyaloglás során.

A sziklafalakat zöldellő moha borította, és sokszor kis vízesések alatt kellett átslisszolnunk. A fák néha megritkultak, ilyenkor ráláthattunk az alattunk húzódó völgyrendszerre. Az út néha kitett szakaszokon is haladt, máskor barlangokon kell áthatolnunk, hogy végül elérjük a Caldeirão Verde vízesést, amely egy természetes tóba zúdul.

A kis tóban fürödni is lehet, majd rövid pihenő után, ha az idő engedi és energiával is bírja valaki, akkor a turisták által kevésbé látogatott Caldeirão do Inferno irányába lehet folytatni a túrázást. 

Az utazás az MKeys Travel szervezésében valósult meg.