A Bajkálban található 26 sziget közül az Olkhon a legnagyobb és a legnépszerűbb. Nagyjából félúton fekszik a nyugati parton. Békés és gyéren lakott; mindössze 1800 állandó lakos él a 730 km2. A sziget földrajza is érdekes. 72 km hosszú, és legszélesebb pontja 15 km. A nyugati és a déli oldalt a sztyeppe borítja, míg az északit és keletit a tajga. A legmagasabb pontja a Zhima-csúcs, mely 1274 méter; a közelében található a tó legmélyebb pontja – 1637 méter, így a magasság különbség közel 3000 méter.
Már a prehisztorikus kortól kezdve vonzotta a sziget az embereket – köszönhetően a klímájának. Ősidők óta a burjátok sámánisztikus helye. Szinte mindegyik sziklának, hegynek, barlangnak, vagy foknak megvan a maga ősi legendája, mely az egész szigetre kiterjed. Számos burját istennek az ima helye itt található. A oroszok 1643-ban foglalták el a szigetet, de a 20. század elejéig 100%-ig burját lakosságú maradt. A sztálini időkben telepítettek be néhány litvánt, majd a 70-es években egy mini gulág tábor is működött pár évig. A 90-es években indult meg a sziget fejlődése, de az igazi áttörést a 2000-es évek hozták el. 2005-ig a szigeten nem volt áram, és ma is csak Khuzsírban érhető ez el. Nem hivatalosan, de ez a sziget „fővárosa”. A lakosság 4/5-e itt él. Aszfaltozott út a mai napig nincs, csak földútón lehet közlekedni.
Az egyik legszebb természeti jelenség a Sámán-szikla, a település tövében található. Ősidők óta fontos zarándok hely. „Ázsia Kilenc Legszentebb Helyének” egyike emberemlékezet óta kultikus szerepet játszik az őslakos burjátok és jakutok életében. A „Bajkál szívének” nevezik, ahol a monda szerint Dzsingisz kán is meghajolt Európa felé vonulva (a következményeit sajnos tudjuk…). A sziklát, mint sámánista jelképet a szovjet időkben megpróbálták lerombolni, de a távolság és a kemény fagyok megmentették Sztálin erőszakától a csodálatos képződményt.
Egy mini múzeum is fellelhető Khuzsírban. Ez a sziget élővilágát és a burjátok történelmét mutatja be a kezdeti időktől kezdve napjainkig.
Egyik nap egy buszos szigettúrára fizettünk be. Ekkora már igazi nemzetközi csapatot alkottunk. két szingapúri, egy-egy kínai és francia lány, valamint egy finn srác és én. Megbeszéltük, hogy még a reggeli előtt elmegyünk megnézni a VB bronz meccset. A csapatból csak nekem sikerült felkelni; a többiek később jöttek. (A meccs itteni idő szerint hajnali 5-or volt). A tulaj irtó jó fej. Sokat beszélgettünk vele, és a meccs vége után kiderült, hogy ő is szeret backgammon-ozni, így megbeszéltük, hogy a túra után sort kerítünk – szerintem –, az első orosz-magyar olkhon-szigeteki backgammon partira :D
A túrára 11-en mentünk összesen. Egy ötfős ukrán csoport volt még tagja az UAZ mikrobuszunknak. Az út – már ha nevezhetjük ezt annak, de itt ez az út aszfalt hiányában – meseszép tájon vitt keresztül. Jól meg lehetett figyelni a sziget természetrajzát: hol a határ a sztyeppe és a tajga között.
Többször megálltunk, míg eljutottunk a sziget északi csúcsához. Az első megálló igazi fürdésre alkalmas hely volt, ahova délután jövünk majd vissza; aki akar, megmártózhat a Bajkálban. Mi is terveztük, de Khuzsírban majd.
Mint említettem, minden sziklának megvan a maga legendája. Így van ezzel a Három fiútestvér és az apa szikla legendája is. (A történethez hozzá tartozik, hogy a sofőr is ukrán volt, így egy kukkot sem értettünk, amit elmondott. Az egyik nő tudott angolul és németül szavakat, és ezek, valamint kézzel-lábbal – valamint kiegészítve némi ukrán és orosz szóval, amit nem tudott – próbálta nekünk lefordítani az elhangzottakat. Johanessel, a finn sráccal fejtegettük meg a történeteket). Ennek az a háttere, hogy élt itt egy család: három fiútestvér, és a szülők. Egy nap az anya elhagyta a családot – azt nem tudni, hogy miért – és az apa szomorúságában a sámánhoz fordult, hogy segítsen a szomorúságát megszüntetni. Az pedig úgy látta a legjobbnak, ha sziklává változtatja őket: így a nagyjából három egyforma szikla a három fiú, míg a tőle jobbra álló az apa.
Még egy-lét gyönyörű természeti helynél megálltunk fotózni, de mindközül a legszebb a sziget északi csúcsa volt. Egy kisebb dombot kellett megmászni, hogy elérjük, de a kilátás miatt mindenképp megérte. Felejthetetlen élmény marad. Találtunk egy remek helyet fotósra, amit utána sokan átvettek tőlünk. A szikla közelében található a legmélyebb pontja a tónak. Itt nem is egy tó látszatát kelti a Bajkál – sokkal inkább egy tengerét.
A csúcs azonban az volt, hogy szerencsénk volt megpillantani négy nerpát, azaz a bajkáli fókát eredeti környezetében. Sajnos nagyon magasról tudtunk csak lenézni, így nagyon kellett tartani a gépet, hogy jó képet tudjak róluk készíteni. Előbb kettő süttette magát a sziklán, majd csatlakozott hozzájuk egy harmadik, és egy negyedik is a másik sziklára.
A kimerítő túra után jött az ebéd. Halleves omulból. Isteni finom volt. A sofőrünk, Vlad főzte, amíg mi kirándultunk. Az ukránok ukrán vodkával kínáltak minket. Egyrészt illetlenség lett volna visszautasítani; másrészt pedig megadta az út hátralevő részéhez az alaphangulatot. A leves itt készült bográcsban. Hozzá orosz tea, és süti járt még. Nagyon finom ebéd volt.
Tele hassal indultunk tovább a „szerelmesek sziklájához”. A legenda szerint egy nő nem tudott teherbe esni. A sziklához jött segítséget kérni a Bajkál istentől. Ő az éjszaka folyamán egy férfit rendelt oda. Megtörtént, aminek meg kellett, majd a nő teherbe esett. 8 hónap terhesség után, mivel a férfi elhagyta a nőt – ő nem akart gyereket –, a nő levetette magát a szikláról és szörnyet halt. A bal oldali szikla a nő, míg a jobb a férfi.
A keleti oldalon még pár percre megálltunk, de itt nem volt olyan szép a part, mint korábban. Az út hátralevő része természetileg felejthetős, azonban a hangulat mindent kárpótolt. Orosz zene ment a buszban, mire az ukránok elkezdtek énekelni. Majd kitalálták, hogy mindenkinek kell énekelnie a saját nyelvén egy dalt. Hatalmas buli keveredett. Mivel Munkács közelében tanítanak, így valamennyit még magyarul is tudtak. A buszban egy csárdást is jártunk :D
Utolsó megállónknál az ukránok bementek a vízbe, mi ekkor még nem. Sajnáltuk, hogy megérkeztünk, és elválnak az útjaink. Nagyszerű napot töltöttünk együtt.
Megérkezés után fél óra pihenő után mentünk le még vacsora előtt a tóhoz. Hárman vállalkoztunk arra, hogy megmártózunk a kb. 16-17 fokos vízben (július végén a legmelegebb, ekkor eléri a 19-20 fokot is akár). Kellett pár perc, de végül Johannes-sel és a francia lánnyal belevágtunk. Kb. húsz métert lehet befelé gyalogolni, olyan sekély a víz. Nah meg tiszta. Mikor nyakig ért a víz, még akkor is le lehetet teljesen látni az aljáig. Puha, homokos az alja, így könnyű volt sétálni rajta. Pár percet úszkáltunk is, majd a kávézó felé vettük az irányt, hogy sort kerítsünk a backgammon partira.
Kiderült, hogy Szergej és én másfajta játékot ismerünk (összesen négyféle variánsa van). Nem ismertem az ő módszerét, de ismertetve a szabályokat (néhány eltért az általam ismerttől) – belevágtunk. 15 pontig mentünk, amit végül sajnos ő nyert meg szoros csatában :D
Másnap Johannes és Zheng, a kínai lány, visszamentek Irkutszkba. Mi négyen pedig egy szigettúrára indultunk – ezúttal gyalog. Az előbb a tó homokos partján vitt kilométereken keresztül az út. Mezítláb könnyebb volt haladni, mint a szandálban; majd bekanyarodott az erdőbe, felfelé egy dombra. Ezután az erdőn keresztül értünk vissza Khuzsírba. Kb. 8 km-t tettünk meg. Délután pihentünk, majd kicseréltük a képeket. Este még utoljára elmentünk a Sámán-sziklához, de a fények nem voltak az igaziak, így megfogadtam, hogy reggel, még reggeli és indulás előtt elköszönök a tótól.
