Alitraveling

Flores szigete Indonézia térképén nem különösebben feltűnő darab, Jávától néggyel, Balitól hárommal jobbra. Aki nem jár erre, legutóbb akkor hallhatott a szigetről, amikor néhány éve minden tudós nagy meglepetésére egy kihalt, törpeméretű embercsoport maradványait találták meg itt. A homo floresiensis-szel kapcsolatban számtalan elmélet létezik, van, aki szerint egy teljesen külön fajról, mások szerint csak néhány beteg homo sapiensről van szó. Állást ugyan nem foglalok – majd ha Rutengbe érek, akkor én magam is szemügyre veszem az esetet – ám összes, végtelennek tűnő floresi busz utamat utastársaim méregetésével és a törpékre emlékeztető vonalak felkutatásával töltöttem.

A másik eset, amiről hallani lehetett ill. lehet, ha egy vulkán kitör. Floresen kb. egy tucatnyi működő kráter van. Legutóbb 2001-ben volt az utolsó kitörés.

Flores felfedezése hasonlít Vietnamhoz. Ott vagy északról délre, vagy fordítva megy minden utazó. Itt is két féle lehetőség van: keletről nyugat felé, vagy vice versa. Én az előbbit választottam. Az előző bejegyzésben már említettem, hogy Kupangból érkeztem kelet Floresba, azon belül is Maumere városába. Innen kezdtem meg a közel 500 km-es utamat.

Floresről dióhéjban néhány infó. A szigetet a portugálok hódították meg először még a 16.században és ekkor a neve még Cape Cabo Das Flores volt, ami magyarul annyit tesz: a Virágok Foka. Antonio de Abreu 1512-ben lépet először partra, és 1550-re már gyarmattá is vált a sziget. Több erődöt is építettek a mai Ende környékén. 1560-ban jöttek az első hittérítők a dominákus rend képviselőivel. A térítés sikeres volt, hiszen Floresen ma többségében keresztény vallásúak élnek. A 17. században a hollandok űzték el a portugálokat a sziget nyugati feléről (a keleti továbbra is portugál kolónia maradt), de ők nem voltak olyan sikeresek, mint elődeik, hiszen nem tudták a rendet úgy fenntartani, mint a portugálok. Az 1850-es években a hollandok megvásárolták a portugáloktól a sziget keleti felét is (Maumere, Larantuka). A 20. század elején törzsi harcok törtek ki, amit a hollandok csak nagy nehezen tudtak leverni. A függetlenségkor Flores is csatlakozott az egységes Indonéziához.

A szállás a város központjában volt, viszonylag jó is volt. Igazi backpaper szállás. A megérkezés napja pihenéssel telt. Másnap azonban egy ojek-en elindultam felfedezni a környéket. Először a Sikka nevezetű faluba látogattam el. (Floresről tudni kell, hogy hat nagy részre van felosztva. Mindegyikben egy-egy ősi népcsoport él. Én ötbe megyek, a legkeletibb marad ki: Larantuka. Az Maumeretől 130 km, de ezen az úton ez 6 óra).

Sikka volt annak idején az első portugál település a szigeten. A 20. száza elejéig még saját királysága volt. Sajnos ennek ma már nyoma sincsen. Itt is hagyományos ikat ruhában járnak az emberek. Természetesen venni is lehet, de horror áron adják. Sikkan az emberek még bambuszból készült házakba élnek, és a mai napig a halászat az egyetlen megélhetési lehetőség. A halászhajóknak azonban kétoldalt a felborulást akadályozó rudakkal ellátott kenu használatos. Ezek teste sokszor még ma is egyetlen kivájt fatörzsből készül. Az egészen kis, egyszemélyes modelltől a fél falut elszállítani képes, tíz-tizenkét evezős óriásokig sokféle méretben létezik. Mint megtudtam, ezek a kis kenuk az indonéz falvak halászainak járművei, akik az egészen kicsi, egyszemélyes csónakokkal is kimerészkednek olyan nyílt tengerre, ahova a fehér ember már csak óceánjáróval megy. Ezekkel a csónakokkal mennek iskolába a gyerekek, ha a szomszédos sziget, ahol a műveltséget osztják, leevezhető távolságon belül van, és ezekkel járnak a piacra a felnőttek.

A hely fő nevezetessége a lenyűgöző, de keskeny Katedrális templom (ez a neve), amit a feljegyzések szerint, már ha hinni lehet neki, 1899-ben építettek. A nyitott ablakok boltívesek és a gerendák hullámosan visszhangzanak. Sikka másik érdekessége, hogy itt a tengerpart fekete színű volt. Ha jól rémlik ez a vulkáni tevékenységtől van. Mivel nincs net így nem tudok rákeresni, de ha tévedek, akkor majd kijavít valaki.

Innen visszafelé vettük az irányt. A múzeum sajnos zárva volt. Mivel közeledetett az augusztus 17-e, így minden furán volt nyitva. A múzeumtól a halászfalu volt a következő állomás. Itt főleg muszlim vallásúak laknak. Floresen ők vannak kisebbségben. Ez Indonézia legkeresztényebb szigete, így kevesebb támogatást is kap a kormánytól. Itt az emberek a vízre építették a házaik egy részét. Hatalmas halfeldolgozó és tároló épült mellé. Mivel nem sok fehér ember téved erre a környékre, így igazi látványosság voltam. Fotó nem készült velem, de a gyerekek és a felnőttek szerették ha fotózták őket, ha fotó készült róluk.

Hétfő reggel (augusztus 16.) Moni felé vettem az irányt. Ez a közel 1500 fős település nem tartogat semmi extrát. Igazából a tanyán – ahogy a helyiek nevezik – nincs is semmi érdekes. Mégis érdemes megállni egy éjszakára, hiszen Flores egyik legfőbb nevezetessége innen érhető el: a Kelimutu tavak. A három tó különlegessége, hogy a bennük csigalassúsággal feloldódó ásványi anyagoknak köszönhetően folyamatosan változik a színük. Amióta turisták járnak ide, lehetett a vöröstől a drappig számtalan színnel találkozni, jelenleg türkizkék, fekete és sötétzöld volt. A túra hajnali fél 5-kor indult, így a napfelkeltét a hegytetőn néztük meg. A nap szép lassan világította be az égboltot, így volt idő arra, hogy szép fényképek készüljenek. A tavak is fokozatosan felbukkantak. Először a türkiz, majd a öld, végül a fekete bukkant elő. Az első kettő egymás mellett helyezkedik el, míg a fekete kicsit arrébb. A tavakhoz nem lehet lemenni, sem fürdeni bennük. Ezért építettek egy kilátót 1800 méter magasan, ahonnan mindhárom tavat látni lehet egyszerre. Nekünk szerencsénk volt, hogy jó időt fogtunk ki, és nem takarták a felhők az eget. Aki felhős időben érkezik, annak pechje van. Olyankor nem adja vissza a Kelimutu az igazi arcát.

A Kelimutu azonban a régebbi időkben vallási funkcióval is bírt a helyi lakosság körében. Több legenda is kapcsolódik hozzá. A türkiznek a neve Tiwu Nuwa Muri Koo Fai, a sötétzöldnek (ez változtatja az esetek többségében legtöbbször a színét) Tiwu Ata Polo, míg a feketének Tiwi Ata Mbupu. Régebben az Isteneknek tulajdonították a színváltozást.

Moiban összeakadtam Juan-nal, egy spanyol sráccal, így innentől kezdve vele utazok tovább.

Itt fordult elő velem először az, amit nem gondoltam volna előtte, hogy Indonéziában is lehet: fáztam. Ez elsőre hülyén hangzik, sőt igazából másodjára is, de ez volt. Nem vagyok egy fázós típus. Viszont Moni is magasan fekszik, egy vulkán tövében, a vulkánok pedig nem a völgyekben helyezkednek el. Szerencsére a házigazdák erre fel vannak készülve, és vastag takarót adtak. Ami viszont borzalmas volt, hogy 1500 méter magasan is csak hideg víz volt. Nem lehetett melegben letussolni, így fürdés után még jobban fáztam :S .

Moni után itt is fáztam. Itt semmi érdekes nincs, azon kívül, hogy magaslati elhelyezkedésének köszönhetően megint fáztunk Indonéziában, ami így leírva vicces, egy csak hideg vízzel ellátott fürdőszobában viszont már kevésbé. Nem is maga Bajawa miatt érkeztünk ide, hanem a környéken élő ngada nép falvaiért. A szállást egy ajánlás alapján kerestük meg. Az út Moniból Bajawa-ba 6 óra volt busszal. Más tömegközlekedés a szigeten nem létezik.

Itt pedig tisztáznunk kell valamit ezekkel a népekkel kapcsolatban. Sokan képzelik azt, hogy a világ olyan egzotikusan hangzó országai, mint Indonézia, tele vannak teljesen meztelen, pálmakunyhókban élő népekkel, akik vagy még egyáltalán nem láttak fehér embert, vagy ha igen, akkor vagy megették, vagy néhány üveggolyóért cserébe megtették főistenüknek. A valóságnak ehhez természetesen semmi köze nincs.

A világon már nagyon-nagyon kevesen hordanak fűszoknyából és orrbavalóból álló népviseletet. Dél-Amerikában néhányan, Afrika közepe táján valamivel talán többen, és még ugyanennyien Óceániában, elsősorban Új-Guinea szigetén. Ám ezek a népek is felvesznek egy szakadt és mocskos rövidnadrágot és egy trikót, amikor bemennek a szomszédos kisvárosba cigit és alkoholt vásárolni. Ami pedig az érintetlenséget illeti, a helyzet még kevésbé romantikus. Egyetlen egy sziget van csupán a Bengáli-öbölben, amelynek lakói joggal nevezhetőek az angol szakszóval „uncontacted“-nek, bár a környéken halászó hajóknak és a felettük alacsonyan repülő kíváncsi antropológusoknak köszönhetően ők is pontosan tudják, hogy nincsenek egyedül a földön. Rajtuk kívül Amazóniában és Új-Guineán szokás még uncontacted törzseket keresni, ám mivel az ezek létezéséről érkező hírekről rendre kiderül, hogy egy büdös szó sem igaz belőlük, évről-évre csökken egy igazi elveszett törzs felbukkanásának esélye. Tudunk mindenkiről, és mindenki tud rólunk, illetve ha rólunk személyesen nem is, azért Ronaldoról és David Beckhamről mindenképpen. (Onnan tudni, hogy a focit imádják, és ezeknek a mezeiben vannak a legtöbben).

Először a ngada népről pár szót. Ma kb. 60.000 leszármazottja él még a népnek. Fő istenük Gae Dewa, aki egyesíti Dewa Zeta-t (az Ég) – nem C. Zeta Jones! –, és Nitu Sale-t (a Földet). Két fő szimbólumuk van a ngadáknak. Ezek mindig párban állnak. Ahány van az egyikből, annyi van a másikból is egy faluban. A két fő: ngadhu és bhaga. Ngadhu a férfit szimbolizálja. Kb. három méter magas, napernyő formájú és faragott díszítéseket tartalmaz. Bhaga a nőt testesíti meg. Ez egy zsúpfedelű ház igazából. Ezek mindig a falvak közepén állnak. Másik érdekesség, hogy a halottakat ezek köré temetik el, így egyfajta szakrális jelentése is van. Rengeteg sír veszi körül ezeket a szentélyeket.

Bajawat körül több tradicionális falu is található, melyek a közeli Gunung Inerie tűhányó tövén fekszenek. Először a leghíresebb Bena nevű falut látogattuk meg. Az összes falu egyforma, ez is inkább az elhelyezkedése miatt lett a legnevezetesebb. A falu felfelé terjeszkedik egy hegyoldalon. Lentről szép látványt nyújt. Innen a Malanag Mata Air Panas hőforráshoz vezetett az utunk. Ez egy hőforrás-patak. Úgy kell elképzelni, hogy egy patak, amelyek a vize rohadt meleg. Természetesen nincs kihasználva. A harmadik falu, az innen 7 km-re fekvő Nage. Felépítésre hasonlít Benahoz. Itt szerencsénk volt, hiszen összefutottunk a helyi vezetővel, aki körbekalauzolt minket a faluban. Így jobban megismertük a mindennapjaikat. Negaból Wogo Lama-ba ill. az innen 1,5 km-re fekvő Wogoba mentünk. Előbbi volt korábban az egyik legnagyobb falu, és a központ is. Mára azonban nem maradt belőle semmi sem, hiszen egy 1987-es vulkán kitörés a földdel tette egyenlővé a falvat. Amit a helyiek visszaállítottak nagy nehezen, az megalit korból származó ősi kövek. A mai napig használják vallási szertartáskor. Ma már nem embereket áldoznak fel, mint ahogy tették azt nem is olyan régen még, hanem bivalyt. Wogo a legnagyobb falu, amiben még laknak mind a mai napig. Két falú még tba esett visszafelé menet, Langa és Bela, de ezekben már semmi extra nem volt.

A közös jellemzőkről volt már szó, de néhány infó még. Belépő sehol sincs, de illik mindenhol adományozni állagban 10.000 rúpiát. Ez 250 Ft-nak felel meg.

Az emberek egy része él már csak itt, akik főleg az ide látogató csekély turistából él. (Benaban mi voltunk az idén az 570. turista, aki a faluba ment közel 9 hónap alatt. Ez minden, csak sok nem). Kézműves terméket állítanak elő. Főleg helyi ikat-ot. Kitörési lehetőség nincs, akkora a szegénység. A gyerekek ott élnek, iskolába nem nagyon járnak, hiszen nincs pénz még a közeli Bajawaba sem bejárni, a kormány pedig nem támogatja.

Az emberek csont soványak, hiszen rendszeres és korszerű táplálkozásra sincs lehetőségük. A legtöbb nő szája pedig messziről vöröslött és mutatta az ínysorvadás különböző fázisait az errefelé szinte csak őáltaluk rágott bételtől.

Ez nem volt se skanzen, se állatkert, viszont elég messze esett a meztelen kannibálok világától.

Másnap a Bajawa fölé magasodó Wawo Muda vulkánra mentünk fel. Ez valamivel magasabb, mint 1700 méter. 2001-ben tőrt ki utoljára, tehát egy aktív tűzhányóról van szó. Most szerencsére pihen, de sosem lehet tudni, hogy mikor mozdul meg legközelebb. A legutolsó kitörés után, egy kis-Kelimutu keletkezett: itt is színes tavak alakultak ki, csak nem változtatják a színüket. Itt csak a méret változik. Állandó sárga a tavak színei, de hol három, hol egyben van víz. Most a három kréterből kettőben volt.

Bajawaban ért utol az augusztus 17-e. Ez a nagy nemzeti ünnepük az indonézeknek. Ekkor ünneplik ugyanis a függetlenné válást, amire 1945. augusztus 17-én került sor. Idén ráadásul kerekebb évfordulót, a 65. ünnepelték. Minden városban nemzeti zászlók voltak kint, rajta 1945 - 2010. Különböző megemlékezéseket, rendezvényeket tartottak. Bajawaba délután érkeztünk meg, de a végét még elcsíptük. Diákokból álló katonazenekar adott egy műsort, ami elég jó volt. Vagyis a nyálas indonéz zenékhez képest mindenképp. A zenét már olyannyira nem bírom, hogyha a buszban bekapcsolják, én azzal a lendülettel teszem be a füldugót. Sajnos a telefon zenelejátszója se tudja túlszárnyalni, mert akkor erővel bömböltetik). A zenekar előadása után a zászló levonásra, majd az indonéz himnuszra került sor. Itt viszont helyi látványosság voltunk Juan-nal, megszámolni sem tudom hány fotó készült :).