A vonat hajszálpontosan 7 óra 40 perc alatt érkezett Krasznojarszkba. Itt nem tudom, hogy miért, de nem volt kedvem igénybe venni a kanapékereső szolgáltatását, így egy hostelben szálltam meg. Vagyis csak szállásra nem vettem igénybe, másban igen. Krasznojarszk nevezetessége nem maga a város, hanem a mellette elterülő Sztolbi Nemzeti Park.
Taxival mentem a hostelbe, és igen csak elszomorodtam: szakadt az eső. Annie-val egyeztettem, hogy mi legyen. Ő ajánlotta fel, hogy körbevezet a Nemzeti Parkban. Eredetileg a hostel-lel akartam menni, de mikor megtudtam, hogy 5500 RUB/fő-be kerül náluk egy túra, hanyagoltam őket. Ez alsó hangon is 35.000 Ft, amennyit nem szándékoztam érte kiadni, és nem is ért volna annyit. Szerencsére az eső később alábbhagyott, így fél 2 fele elindultunk a Parkba. Busszal mentünk a bejáratig, ahonnan bő 7 km gyaloglás várt ránk, hogy elérjük a park közepét, ahol a sziklák kezdődnek. A buszon megtudtam, hogy Annie orvos, és most élettanból doktorál. :D Kicsi a világ, ugye? :D Minden hétvégéjét itt tölti, így ismeri tövirül-hegyire az egész területet.
Két út közül lehet választani. A kiépített és az erdei út közül. Egyértelmű, hogy az utóbbit választottam. Azonban kb. 2 km után be kellett látnunk, hogy a nagy esőzés miatt egyrészt az út járhatatlan, másrészt rengeteg a szúnyog. És ezek az orosz bestiák ellen a magyar szúnyogriasztó semmit sem ért.
Két és fél óra gyaloglás után értük el az Első Sztolbit. A szikláknak ugyanis nevük is van. Időközben Annie 3 barátja is csatlakozott hozzánk, így 5-en vágtunk neki. (A sziklatornyokat oroszul sztolboknak nevezik, innen kapta nevét a park is).
Nagy nehezen szántam rá magam az indulásra. Már az első kapaszkodok is gondot okoztak, de Annie és mások mindig segítettek. Nincs tériszonyom, de az, hogy alattam több méternyi mélységben a szibériai fenyők csúcsai, felettem pedig a sziklaorom teteje, sok volt. A mélységtől csak a sziklába vájt körmöm választott el. „Nem vagyok normális” – mondogattam magam elé többször is, ahogy visszanéztem. Többször vissza akartam fordulni, de Annie nem engedte. Volt egy pont, ahol viszont nem volt tovább. A hátamat egy sziklának, a lábamat egy másiknak, és itt kellett volna átmenni vagy 2 métert… Úgy, hogy alattam a mély. Nah ez feltette az I-re a pontot. Mondtam Annie-nak, hogy nincs tovább. A probléma az volt, hogy visszamenni sem volt egyszerű. Ahol az előbb kapaszkodva átjöttem, ott vissza is kellett ám menni. Szerencsére a profik segítettek.
Az oroszok hihetetlen módon szökelltek fel a szinte függőleges sziklafalakon, hogy 80-100 méter magasból, az erdő fölötti kőtornyokról tekinthessenek szét a körülöttük elterülő erdők és völgyek fölött. A sztolbok oldalában nincs kiépített ösvény, korlát vagy kötél. Számomra még nézni is sok volt, ahogy mezítláb, minden kapaszkodás nélkül sétálnak a sziklákon.
Lent vártam meg a többieket. Azt hittem ezzel vége a túrának, de tévedtem. Hogy legyen sikerélményem, egy könnyebb sziklát választottunk: a Harmadik Sztolbit. Ez valóban könnyebben mászható volt, mint az előző. Lehet, hogy ha ezzel kezdünk, utána ment volna a másik is.
A kilátás csodálatos volt a magasból. Fentről a tajga végeláthatatlan nyírfa erdőit lehetett látni, a fenyvesekből pedig a park területén valószínűtlen tömegű és magasságú sziklatornyok emelkedtek az erdők fölé (több száz).
Még két sztolbit másztunk meg. A harmadik, amire felkapaszkodtunk, a park legtávolabbi pontján található. A kilátás… fantasztikus volt.
A negyedik sztolbi nem okozott már gondot. Innen a naplementét néztük meg. Órákig tudtam volna ücsörögni a sziklán, és csak bámulni a tájat, és a vidéket.
Leginkább a kullancsoktól kellett rettegni, amelyek itt állítólag különösen fertőzöttek, és nagyon nagy arányban okoznak gyógyíthatatlan agyhártyagyulladást. Magamon potom 5-t találtam az út során. A kiszedővel azonban sikerült mindegyiket eltávolítani. (Az út előtt beoltattam magam kullancs ellen is).
Bizony szakítani kell azzal az elképzeléssel, hogy Szibériában minden lepusztult, rozsdásodik és rohad: itt tökéletesen kiépített fa felüljárók vezetnek át a fák között, tájékoztató jelekkel, információs táblákkal, padokkal, pihenőkkel, büfékkel, mászókákkal és játszóterekkel. A fák között néhány helyen még vadállatok figuráit is elrejtették, hogy szinte élethű formában láthassák őket az ide kirándulók.
Krasznojarszk
Közép-Szibéria fővárosa nem tartogat sok látványosságot. A Jenyiszej-folyó partján fekszik az 1 milliós város. Ami kiemelkedik, az a 350. Évforduló-tere, ahol nem Lenin, hanem Nikolai Rezanov szobra áll. 18. századi diplomata, aki sokat tett a város fellendüléséért.
Említésre méltó még az SV Nikolai hajó. Ez szállította Lenint Shushenkoe-ba, a száműzetésének helyszínére.
Este elmentem egy itteni balett előadásra. A címe: Красный мак. Az első szovjet balett. Látványos, jó zenével, és érthető története volt. Főleg a szovjet katonák dala, mely az egész előadás leglátványosabb része.
A belvárosban hangulatos szobrok és sok jó állapotban megőrzött történelmi épület sorakozik. A lámpaoszlopokról félhangos zene szól, az utcákat műanyagból öntött, éjjel világító műfák szegélyezik, a főutca végén pedig egy befejezetlen felhőkarcoló.
Személyes kedvencem a nyilvános könyvespolc. Bárki szabadon elvehet egy könyvet, de cserébe be is kell tenni. De olvasni is bármikor megállhat a illető. Nem mentem el úgy mellette, hogy ne láttam volna valakit, aki vagy olvas a padokon, vagy keress, vagy épp betesz egy könyvet.
Krasznojarszkba egyfelől a sztolbik miatt jöttem, másfelől pedig azért, hogy a krasznojarszki régiót felfedezzem. A déli területek már a civilizációtól távolabb fekszenek és jobban megismerhető, milyen is az igaz Szibéria. Így a következő napokat itt töltöm, de úgy, hogy közben két országhatárt is átlépek. Igen, azokat. Az orosz közigazgatás kicsit bonyolult, összetett.
