Alitraveling

Reggel autóba ültünk, és a sivatag felé vettük az irányt. Előzetesen mindenki ettől tartott a legjobban, hogy komplett vagyok-e, hogy ott kint fogunk éjszakázni. Senki sem akarta elhinni, hogy jó mulatság lesz J Utóbb bebizonyosodott, hogy csak igazam lett.

Először egy kisebb településen álltunk meg. Sajnos a nevére már nem emlékszek. Mindössze a halpiacot néztük meg, illetve rengeteg arany ékszert árultak. (Omán az egyik olyan ország a világon, ahol eddig jártam, ahol egyszerűen képtelen voltam megjegyezni a települések neveit).

Egy útszéli garázsnál tartottunk hosszabb pihenőt, ahol leengedték az autók kerekeit. A sivatagban kisebb, alacsonyabb nyomás kellett a kerekekbe. Innen kezdődött az egész út egyik legklasszabb programja, és a sofőrjeink közötti nézeteltérés is :D

A Wahiba 200 km hosszan húzódnak a Keleti-Hajar hegységtől az Arab-tenger felé. Némelyikük 100-150 méter magas, színük a narancsvöröstől a borostyán-sárgáig terjedt. Terepjárónk és tapasztalt sofőrünk segítségével meghódítottuk a hatalmas, északról-délre vonuló dűnéket, melyek közül némelyik a 100 méteres magasságot is elérte. 

Többször csapattak az autókat, sokszor a hátulja az autónak előrébb volt, mint az eleje. Hatalmas élmény volt. Órákon át tudtuk volna élvezni. 

A homok alkalmas volt erre, illetve látszott, hogy tapasztaltak, ismerik a tájt, a terepet, és merték nyomatni neki.

Útközben nomád beduinok táborával és meglepő sivatagi formákkal találkozhatunk. Egy üvegben skorpiót is nézegethettünk. Ilyen közelről, élőt még nem láttam.

A szállásunk – Arabian Oryx camp – 11 km-re feküdt benn a sivatagban. Hangulatos, 2 ágyas, bungaló-szerű szobák voltak, saját vizesblokkal.

Rövid pihenő után újra a dűnék felé vettük az irányt. A tábor melletti hatalmas dűnék egyikére mentünk el, á, egyszer csak elakadtunk. (Később megtudtuk, hogy van, hogy direkt csinálják, de ez nem volt betervezve). Ideges lett a sofőr. A másik autó a segítségünkre jött, de kezdetben nem sokra haladtak. A vontatókötél elszakadt, és csak még mélyebbre süllyedt az autó. Mi azonban ezzel mit sem foglalkoztunk. Mint a kisgyerekek, úgy élveztük a sivatagot. Dűnére fel-dűnére le, ugrálás, bukfencezés, hempergés. Amit csak el tud képzelni az ember. Közben láttuk, hogy nagy nehezen kihúzták az autónkat; erre elakadt a másik (az amelyik a segítségünkre érkezett). 

Egy 3. autó is jött, hogy kihúzza azt a gödörből. Kb. fél óra után csatlakoztunk a többiekhez. Nem volt szerencsénk, mert felhős volt az ég, így a naplemente nem volt olyan, mint amilyenre számítottunk. Sőt! Vacsora után az ég is leszakadt. De előtte még túléltünk egy olyan kalandot, ami nem mindennapi. Felmenni könnyű a dűnékre, de le is kell jönni onnan. 

Mikor láttuk, hogy hol szándékoznak lemenni, és erre még rá is tettek egy lapáttal, hogy szándékosan megálltunk a meredek lejtőn, mindenki csak arra gondolt: éljük túl valahogyan. Irtó félelmetes volt lejönni, teljesen olyan érzés volt, mintha most borulnánk fel. Pedig messze volt attól.

Előzetesen abban reménykedtünk, hogy este csillagokat fogunk nézni. Ám az eső elmosta ezen tervünket. Éjszaka egy SMS miatt felkeltünk, és kíváncsiságból kinéztem. Teljesen kitisztult hajnalra az idő. Sajnos csak 15 percig tartott, de így is megérte.

Reggeli a táborban, majd ezt követően Wadi Bani Khalid felé vesszük az irányt, ami éles kontrasztban áll Wahiba Sands kietlen sivatagos tájával: képzeljünk el zöld szigetet, kristálytiszta vizű forrásokkal, dús növényzettel… igen, ez Wadi Bani Khalid egyedülálló oázisa! 

A wadi jellegzetessége, hogy barlangokkal van tele, és átlagos mélysége 4-9 méter között van. A Keleti-Hajar hegység hágói között kellett átmenni, hogy elérjük ezt a természeti csodát. A víz türkizkék és zöldes színű. 

Nagyon jó pihenőhelyként szolgál a környék. Tervbe vettem a fürdést, de az ilyen bányatavakat nem szeretem, ráadásul a víz is elég hideg volt, hogy belemenjek; így le kellett róla mondanom. Ennek ellenére fantasztikus volt a táj és a környéke. Kb. 3órát töltöttünk itt, majd útnak indultunk a szállásunk felé, ami innen elég messze volt még.

Teknős lesre indultunk. Ras Al Jinz és környéke az egyik legnagyobb teknősrezervátum („közönséges levesteknős”) a világon. A szállás két vezetett túrát tartalmazott a hotel vendégeinek. Este 9-kor, és hajnali 4-kor. Délután lementünk a partra, ami a szállástól kb. 1 km-re van gyalog. 

Sajnos a víz nagyon hideg volt ahhoz, hogy fürödjünk benne, de ennek ellenére nagyon jó volt a homokos parton sétálni. A parti sáv kijelölt természetvédelmi terület, és a látogató központból elérhető. (Utánunk is lejöttek, megnézni, hogy mi művelünk, de látták, hogy ártalmatlanok vagyunk). 

Este vacsora, majd egy vadőr vezetésével megindultunk a part felé. Sokáig kellett várni, mert nem akart egy teknős sem kijönni, és a tojását lerakni. Végül hosszas várakozás után, egy csak akadt. 

A vadőrtől sok mindent megtudtunk ezen állatokról. Pl. azt, hogy majdnem telihold volt, és emiatt nem rakta le végül a teknős a tojásokat. Kb. 100 tojásból mindössze 3-4, amelyik eléri a vizet. Pedig pár 10 métert kell csak megtenniük; de a legtöbb az róka vagy madár eledel lesz. A fő szezon az nyáron van, olyankor 60-70 teki is a parton van egyszerre. A nőstények 3 éves világkörüli útra indulnak, mielőtt visszatérnek Ománba, hogy itt szaporodjanak. Amelyiket mi láttuk, ő végül nem rakta le a tojásokat, visszament a vízbe. Ennek ellenére érdekes volt látni élőben egy ilyen állatot, a természetes közegében. Azért picit sajnáltuk, hogy kb. 50 ember vette szegényt körbe, és így próbált meg eközben szaporodni. A háttérben amúgy hallottuk a rókák hangját, akik arra vártak, hogy ha leteszi a tojásokat, arra rácsapjanak, és megegyék őket. A vadőr szerint nem szólnak bele a természet rendjébe, tehát nem mentik meg a kicsiket, mert különben felborulna a természet egyensúlya.

Reggel sajnos pechünk volt. Igaz, a csapatból csak én keltem fel, de egy teknős sem akart a partra jönni. Mindezek ellenére szerencsések voltunk, hogy egyet is láthatunk, mert előtte napokig még ennyi sem volt.