Alitraveling

Február első szombatjára kitaláltam, hogy idén megcsinálom a Lipák István által szervezett és rendezett túrasorozatot.

Debrecenből viszonylag egyszerűen el lehetett jutni Tápiószelére, a túra kiinduló pontjához. Szolnokon és verőfényes napsütés volt, de ahogy közeledtünk Szele felé, egyre nagyobb ködbe mentünk bele. Sajnáltam, mert az Alföld úgy az igazi, ha messzire ellát az ember. Szelén még közel 1 km-t kellett sétálni a Művelődési házhoz. A nevezés és az indulás gyorsan ment, és pontban 8 órakor el is tudtam indulni.

De miért is sóút?

„Napjainkban több helyen is találkozhatunk e névvel: Sóút. Fontos kereskedelmi útvonalak voltak ezek; egyik legforgalmasabb volt közülük a Pest-Szolnok közötti sóút, mely a XIX. század közepéig –a vasút megjelenéséig- biztosította a szárazföldi összeköttetést a két város között.

Már a népvándorlás idején is használták, bizonyítja ezt az út közelében talált régészeti emlékek, pl. kopt mécses Tápiógyörgye határában és építmény, mint római kori híd Gyömrő határában a Halas patak fölött.

Erdélyben és a Máramarosi havasokban kibányászott sót a Tiszán tutajokkal juttatták le Szolnokra, ahol a mai Sóház úton volt a Sóvámház. Innen szekerekre rakva az akkori legideálisabb úton, a Sóúton Pestre és a távolabbi országrészekbe.

A vasút megjelenése után a sóút elvesztette jelentőségét, egyes települések összekötő útjaiként előbb makadám, majd aszfalt burkolatot kapta. Megmaradt földútjait mezőgazdasági gépek használják és azon a Tápiószelei Természetbarát Klub évente gyalogtúrát rendez.”

Lipták István

Hosszan haladtunk a faluból kifelé, mert Szélén belül még kellett egy kicsit kanyarogni, mielőtt rátértünk az igazi sóútra.

Gulyarétig az Alföld, bár sokat nem mutatott ma, de így is sikerült jó képeket készítenem. Az útvonal mentén a néhol elhelyezett keresztek méltán mutatták, hogy itt élet is volt régebben.

Átkeltünk az Ilike-hídján, majd tovább egyenesen – amit egyedül a tóvá növekedett tavak kikerülése bontott meg – kijutottunk az első ellenőrzőpontig Dózsatelepig. (1. EP, 7,2 km).

A következő ellenőrző pontig az egyenesek monotonitása folytatódott. A köd ellenére érdekes képeket lehetett készíteni.

Közben persze felvetődött bennem a kíváncsiság is: Pokoltanya vajon honnan kapta a nevét? A Wikipédia szerint közigazgatásilag Tápiógyörgyéhez tartozó terület a nevét éppen a Sóút miatt kapta. Ezen a helyen betyárok tanyáztak és a Sót szállítókat támadták meg rendszeresen. Egy megfilmesített betyár is járt itt a dokumentum tanulsága szerint, mégpedig Rózsa Sándor. Így a neve egyszerűen csak onnan ered, hogy a kereskedők miután elhagyják a környéket a “pokolnak” is vége. A terület amúgy egy ideig még egy báró tulajdona is volt, így volt ott kápolna is és iskola is.

Pokoltanyán egy szép pihenőhely és játszótér fogadta a túrázókat, életnagyságú műanyag háziállatokkal, egy csacsival, egy muraközi lóval és egy mangalica disznóval. (Pokoltanya, 2. EP, 10,1 km – 9:58)

Innen egy 7,5 km-es aszfaltút következett. Jó tempóban tudtam haladni, ami annak is köszönhető volt, hogy az idő javult, mert a köd felszállt, és a nap is kisütött. A fényviszonyok a fotózáshoz nagyon jók voltak. 

Balról feltűnt néhány tanya, majd a megyehatár következett. Ekkor hagytuk el Pest megyét, és léptünk be J-N-SZ megyébe. 

Menet közben rengeteg csapatokba verődött őzet és nyulat tudtunk megfigyelni, akik rohangásztak hol ide, hol oda. Szerintem ők sem élvezték az időjárást. Végre feltűnt a következő ellenőrzőpont. Sátor, jó illatok, kedves fogadtatás.

Nagyon jó ötlet a sült szalonna és a hagymás zsíros kenyér (Rózsás, 3. EP, 17,5 km – 11:14)

Innen újfent földúton gyalogoltunk, és az igazi megpróbáltatások csak most kezdődtek… Mivel egyre melegebb lett kezdődött a „várva várt dagonyázás”. Az útépítő betyárok - ez már a Rózsás volt, vagyis újra a Sósúton haladtunk – a murvautat oly szépen megalapozták, hogy, innentől az ember olykor bokáig süttyedt a trutymóba.

A kőszáli kecskékre és a vízipókokra - értsd: futók -  másképpen vonatkoznak a fizika törvényei, úgy mint: sűrűség, felületi feszültség és társai, tehát ők nagy peckesen suhantak a trutyi tetején.

Átkeltünk az Albertirsa – Vinnyica közötti magasfeszültség alatt, majd a következő dűlőút kereszteződésében lévő útszéli kereszt volt a 4. ellenőrzőpont. Itt nem volt pontőr, hanem egy kérdésre kellett válaszolni: milyen anyagból készült Krisztus alakja a keresztfán? (4. EP, 22,1 km). 

A dagonyázás tovább folytatódott még kb. 2 km-en keresztül, majd a monoton egyenest végre egy balkanyar megtörte.

Máriácskától az út is jobb lett. Normálisan lehetett haladni, nem volt bokáig süppedő dagonya. Ez már az Abonyi út volt, és balról feltűnt a leendő M4-es autópálya épülő (?) szakasza is. Ezt követte az újabb ellenőrzőpont (5. EP, Abonyi úti vasúti megálló, 26,8 km – 12:57) 

Innen kezdetben a vasúttal párhuzamosan haladt az út, majd attól kissé távolodva elértük Szolnok előtti tanyákat. Egyenesen bevezetett az út Szolnokra, ahol a vasúti átjárón áthaladva elértük a célpontot, a Víg Bakter sörözőt (Cél: 34,2 km – 14:18). 

Összességében egy nagyon jó túra volt, kíváncsi leszek a folytatására, a többi tápiószelei túrára is. Folytatás március 18-án.