A Bajkál-tó, mely Szibéria gyöngyszeme. A Bajkál a világ legrégebbi és legmélyebb tava (1637 méter) és a világ friss édes vízkészletének 1/5-t a tó adja. Nem hiába, hogy a világörökség része. A tó 25 millió éves és hosszra hosszabb, mint Magyarország két legtávolabbi pontja (637 km). Szélessége 20 és 79 km között váltakozik; formája pedig egy banánhoz hasonlít. A Bajkál-tó körül 200 híd, 32 alagút, s magában a tóban 26 sziget található. A tóba több mint 300 folyó ömlik, de csak egy, az Angara folyik el belőle. Röviden kb. így foglalható össze a Bajkál, mely eddigi utazásom egyik fénypontja. Három helyen szándékoztam a tavat felkeresni. Lisztvianka, Bolshie Koti és az Olkhon-sziget.

Lisztvianka

A legtöbb Szibérián átutazó abban egyetért, hogy a Bajkálnál meg kell állni. Akinek kevés az ideje, azok legtöbbször ezt az Irkutszktól mindössze 70 km-re fekvő falút keresik fel. A dimbes-dombos út olyan, mint ha valaki szándékosan felgyűrte volna a terepasztalt, az oroszok pedig a föld redőire merőlegesen építették volna a tóhoz vezető nyílegyenes autóutat a nyírfaerdőn keresztül. A busz Lisztviankába, az Angara torkolatánál fekvő apró településre visz, ahol múzeumok, a turizmust kiszolgáló információs központok, szállodák és utazási ügynökségek erdeje lepi el a tópartot.

Érdemes felkeresni a Fóka Akváriumot. Ti. a Bajkálban él a nerpa, a világ egyetlen, édesvízi fóka faja. Nagyon cukik. Olyan ügyes feladatokat mutattak be, hogy csak álltam és bámultam. Zenéltek, fociztak, kosaraztak. Érdemes megnézni a 30 perces műsort. Utána lehetőség nyílik fotózkodni velük. Tünemények.

A Bajkál Múzeum 4,5 km-rel arrébb található. Kerékpárt béreltem, és azzal tettem meg az utat. Több okból. De előbb a múzeumról: bemutatja a Bajkál élő- és növényvilágát. Milyen halfajták élnek benne. De a legérdekesebb: felépítettek egy mini tengeralattjáró makettet, aminek az oldalára azt a videót vetítik, amit az a tengeralattjáró vett fel, amelyik lemerült a tó mélyére. Digitálisan mutatják, hogy épp hány méter mélyen járunk, és ott milyen az élővilág. Fantasztikus. Több specifikus fajta csak itt él.

A közeli hegy tetejéről remek kilátás nyílik a kősziklára. A legenda szerint Bajkálnak, a nagy cárnak, egyetlen lánya volt, Angara. A cár megengedte neki, hogy egyedül sétálgasson a tó partján. Angara a séta közben összetalálkozott Jenyiszejjel, és egymásba szerettek. Bajkál cár azonban hallani sem akart a frigyről, és haragra gerjedt. A fiatalok megszöktek és a cár hatalmas követ dobott utánuk. Ahol az Angara elhagyja a Bajkál-tavat, ott ma egy kőszikla áll. A legenda szerint az a kőszikla, amelyet Bajkál cár a lánya után hajított…

A Retró Park is megér egy látogatást. A park, ami igazából egy udvar, dilis szobrokból áll, melyek a szovjet időkből maradtak ott (pl. autók, fényképezők, és mindenféle egyéb eszközből épített gépi pókok).

Lisztviankában mindössze két templom működik. A Szent Miklósnak felszentelt templomot a 19. században építették.

A Bajkál fő étele, az omul. Csak a Bajkálban honos; többféle elkészítése is lehetséges, de az igazi a szénen sült omul. Kihagyhatatlan. 

Port Bajkál

Lisztviankával szemben helyezkedik el ez a csöppnyi település. Egykor virágzó életet élt, mert a Transszibériai vasúttal összekötetésben állt. Ám amikor a vonalat átépítették, vagyis elkészült a Bajkál-tavat délről elkerülő szakasza, a település ezzel párhuzamosan elvesztette varázsát. Ma az egyik fő túra útvonal kiinduló pontja, mely kb. 50 km, és Sliudiankáig tart. Hetente kb. kétszer egy régi gőzös is végigmegy a vonalon. Sikerült a zoommal behozni a vonatot, mely épp bent állt az állomáson. Sajnos átmenni nem tudtam, mert csak napi pár hajó köti össze Lisztviankával, és nem tudtam volna már visszajönni.

Boslhie Koti

Másnap hajóval mentem át Boslhie Kotiba. A települést a 19. század közepén alapították aranyásók. Fénykorában templommal, és iskolával is rendelkezett. De ahogy az arany csökkent, úgy csökkent azzal párhuzamosan Koti lakossága is. Ma kb. 70-en laknak állandóan a településen. Kétféle módon lehet megközelíteni. Vagy hajóval, ami naponta kétszer megy Lisztviankából, vagy gyalog. Én odafelé hajóval mentem. Ahhoz, hogy gyalog megtehessük az utat, ki kell váltani 60 rubelért az engedélyt. Az út a Pribaikaszkli Nemzeti Parkon keresztül visz, és ehhez kell a belépési engedély – egyfajta bevétel.

Két éjszakát töltöttem el a Lesnaya 7 hostelben. Olyan szerencsém volt, hogy a második éjszakára a tulaj nem kért pénzt – ingyen alhattam – mert rengeteg hasznos infóval láttam el az El Caminóval kapcsolatban. (Én tavaly telesítettem, ő pedig jövőre tervezi). Ezen felül hasznos tippet adott, hogy merre túrázzak.

Másnap egy 34 km-es túrát tettem. Előbb 15 km-en mentem a tó mentén. Gyönyörű volt mind a táj, mind a tó. Több kiugró sziklára fel lehetett menni, ahonnan a táj meseszép. Hogy a Bajkál milyen gyönyörű, arra nehéz szavakat találni. Kék ég, a világ legtisztább, legkékebb vize és körös-körül hegyek. A tó partja szerencsére még nincs kiépülve. Igaz, fürdésre szinte alkalmatlan.

Évente csak 2 hétre melegszik fel bizonyos részein 20 fok körülire. Most 12-13 fokos a vize. Azonban inni nagyon jó belőle. Ha elfogyott a vizem, csak megálltam és megtöltöttem. Visszafelé az erdőn keresztül mentem. Igaz, térképem nem volt, de az út ki volt táblázva, hogy merre kell menni.

És mivel csak egy út vezetett, így nem lehetett eltévedni. Gyönyörű volt a tajga is. Mindenképp megérte, még ha este altatót sem kellett mondani, úgy elfáradtam.

Lisztviankába vissza egy potom 21 km-es túra várt. Ez az útvonal nem annyira tetszett az előző naphoz képest. Egyrészt magammal cipeltem a teljes cuccom – kb. 18 kg a két hátizsák – másrészt sokkal többet ment az erdőben és kevesebbet a tóparton; harmadrészt pedig nehéz volt az út, és sok helyen járhatatlan.

Annak ellenére, hogy ki volt táblázva, többször úgy éreztem, hogy nem jó irányba haladok. Két nagy hegyet kellett megmászni. Az első különösen nehéz volt a cuccal. Szerencsére útközben találtam egy botot, ami megkönnyítette a mászást; lefelé sajnos eltört. Amúgy itt is igaz volt, ami a Caminón is, hogy lefelé sokkal nehezebb, mint felfelé. Főleg, hogy kavicsos volt az út; nagyon kellett figyelni, hogy hova lépek, és közben tartsam az egyensúlyt is. A vizet a patakokból pótoltam. A legnagyobb nehézséget a pocsolyák kerülgetése jelentette: egyensúlyozni a cuccal a hátamon, nem volt egy leányálom, úgy, hogy ne essek vagy csússzak bele. Sajnos kétszer is sikerült belecsúsznom. Jó érzés volt meglátni az első falú széli településeket 5 óra gyaloglás után. Tudván, hogy nem tévedtem el, és lassacskán, de megérkezek a célállomásra.

Busszal mentem vissza Irkutszkba. Olyan hulla voltam, hogy annyi erőm volt csak, hogy enni elmenjek. Lefoglaltam a szállást és a transzfert az Olkhon-szigetre, majd bedőltem aludni.