Előzmény: Bevezetés, Phenjan 1. rész 

A panmindzsoni demilitarizált zóna (DMZ) 

Észak-Koreai tartózkodásunk kétségkívül egyik legizgalmasabb napja a panmindzsoni demilitarizált zóna (DMZ) megtekintése volt. A fővárosból autópálya vezet ide, egyenesen a demilitarizált övezet bejáratánál fekvő parkolóba. A Panmindzson felé vezető autópályán négy ellenőrző poszton haladtunk keresztül. Az első kb. 30 km-re a határtól, majd a többi egyre közelebb. Az első kettőn különösebb ellenállásba nem ütköztünk; lassított a busz, de egyből haladhattunk tovább. Buszunk csak a harmadik ellenőrző posztnál tanúsított „tiszteletet”: itt megnézték vezetőink engedélyét, és már haladhattunk is tovább; a negyedik pedig már maga a határ, a parkoló.

Útközben megálltunk egyszer pihenni egy szuvenír árusító helynél. Bélyegeket és kisebb csecsebecséket lehetett kapni. A bélyegek hamisak voltak (pl. olyan albumok, melyek Észak-Korea történetét mutatják be). Az árban érdekes eltérések mutatkoztak: ha egy európai kérdezte meg, akkor az ár 300 kínai yuan (¥), ami cirka 11.110 Ft, míg ugyan ez egy kínainak csak ¥ 150, vagyis fele összeg. A kérdés előttem zajlott, így tisztán hallottam. 

A parkolónál a változatosság kedvéért előbb egy szuveníres boltba tértünk be, majd egy másik teremben - egy helyi vezető -, aki egy itt szolgáló őr, elmagyarázta a zóna történelmét.

De mi is ez a demilitarizált zóna? Hogyan alakult ki? Röviden a lényege a következő (részlet dr. Csoma Mózes: Korea: egy nemzet két ország – a közös gyökerektől c. könyvéből): 1950. június 25-én kitört a Koreai háború. (Részletesen a háborúról ITT, és ITT. ITT PEDIG EGY VIDEÓ, akit érdekel). Az északi országrészt Kína és a Szovjetunió, míg a délit az ENSZ közreműködésével elsősorban az USA támogatta. 1953-ban jutottak el a felek – hosszas állóháborúzást követően – a tárgyalásokig. Helyszínnek Panmindzsont jelölték ki. Hosszas tárgyalások eredményeként 1953. július 27-én létrejött a fegyverszünet: a KNDK és a Kínai Népköztársaság nevében Nam Il észak-koreai vezérkari főnök, míg az ENSZ képviseletében William K. Harrison amerikai tábornok látta el kézjegyével a megállapodást.

Egyedül a Koreai Köztársaság nem írta alá a fegyvernyugvást, mivel Li Szin Man elnök kategorikusan elutasította a harc felfüggesztését, addig, amíg meg nem történik a félsziget teljes politikai egyesítése. Végül hajlandó volt kötelezettséget vállalni, hogy kormányzata betartja a megállapodásban foglaltakat. Mivel Dél-Korea egyike volt a háborúban az NESZ zászlaja alatt részt vevő nemzeteknek, a megállapodás úgy is értelmezhető, hogy az amerikai kormányzat a Koreai Köztársaság nevében is szignálta a fegyvernyugvást. Ennek következtében a KDNK nem a Koreai Köztársaságot tartja a vele szembenálló hadviselő félnek, hanem az Egyesült Államokat. Így a fegyverszüneti megállapodást egyszer felváltó majdani békeszerződést is Phenjan és Washington kétoldalú egyezményeként képzelik el. 

A demarkációs vonalat a 38. szélességi foknál húzták meg; mely a teljes félszigeten végighalad – kb. 2-2 km szélességben. A történeti áttekintés után léptünk be a területre. Kettes oszlopba kellett állni. Először a buszok léptek be az övezetbe egy külön kapun keresztül egy-egy tiszt kíséretében, majd mi, egy másik kapun.

A buszból látható volt az egyszerű, de ötletes útakadály. Az út két oldalán kettesével, egymással szemben 5-6, mintegy két méter élű kőkockát állítottak fel, amelyekre egy-egy kőékkel aláékelt újabb, hasonló méretű kocka kerül. Minimális erőfeszítéssel az útra varázsolható egy tucatnyi kőtömb, amelyek azt többszörösen is teljes szélességében eltorlaszolják. A kőékek szerencsére jól bírják a megterhelést, és nem estek ránk.  

A fegyverszüneti tárgyalások helyszíne az északi övezetben fekszik; a bejárattól kb. egy km-re. Az útvonal érinti az egyszintes, egyszerűen berendezett barakk épületet, mely egy parkosított udvarban áll. Az egyik épületben folytak a tárgyalások, míg a másikban a tényleges aláírás.

Az épületben megfigyelhető az eredeti asztal, a zászlók (mind az ENSZ, mind az észak-koreai), valamint az eredeti dokumentum, melyet a felek aláírtak. 

A jelenlegi demarkációs vonalon a felek hét egyforma, kisméretű, kb. 4x8 méteres barakkot építettek. A vonal, mely egyben a határ is, keresztben mindegyiket kettévágja. Ezekben az épületekben folytak a tárgyalások a fegyverszüneti egyezményt követően. Mindegyik fél a maga oldalán ült, onnan tárgyalt. A terem közepén húzódik a mikrofonokkal ellátott tárgyalóasztal; ahol a mikrofon vonala mutatja a határt. Jogilag néhány lépést megtehettünk Dél-Koreában is, de át nem mehettünk, mert a túlsó ajtón egyrészt két őr állta utunkat, másrészt pedig az ajtó is zárva volt. A középső teremben, melyet megnézhettünk, ki voltak téve azon nemzetek zászlajai, melyek részt vettek a háborúban. A dokumentum részletesen megszabta, hogy a két Korea a zónában milyen létszámú és fegyverzetű egységeket őrjáratoztathat, e kritériumok betartatását pedig a Semleges Nemzetek Vizsgálóbizottsága kapta feladatul.

A barakkokat kb. 100 méteres sugárban övező rész külön biztonsági zónát képez. Míg a demilitarizált zóna legnagyobb részén földművelés folyik, addig a biztonsági zónában teljes csend honol. Itt nézett „farkasszemet” egymással a legtöbbször a két fél. 

A barakkok mögött mindkét oldalon reprezentatív, két-háromszintes épületet emeltek a szembenálló felek. Az épület teraszáról remek kilátás nyílt a barakkokra, a katonákra és a déli épületre is. Az épület mögött emelkedő domb túloldalán pedig már Szöul elővárosa húzódik. (Szöul központja kb. 70 km-re van a határtól, de az elővárosa alig pár km-re). A tájat messziről uralják a felek által emelt zászlórudak. (A rudak és zászlók méreteit az északiak folyamatos kezdeményezésével egymást követve növelték a felek, míg a mai mérete létre nem jött). 

Kifelé jövet lehetőségünk volt az egyik északi katonával fényképet készíteni. Mi is meglepődtünk, mikor a vezetőnk rákérdezett, hogy szabad-e, és igent mondott. 

Érdekes érzés volt egy lezáratlan háború papíron ma is élő frontvonalán tartózkodni. Akkor is, ha tudjuk, hogy az eltelt évtizedek alatt csak néhány évente történt itt említésre méltó eset, incidens. Tény, hogy ma is az északi hadsereg mintegy fele, kb. 500.000 harcos van felsorakoztatva a határ mentén, állandó készültségben. A határ 200 km-es vonalán több méter magas betonfal húzódik végig. Déli adatok szerint a fal az északiak műve, míg az északiak állítása szerint a délieké. 

Keszon

Az ebédünket Keszon városában töltöttük el. A városnak kb. 100.000 lakosa van s tartományi székhely. Egyrészt az ország külföldön használatos nevét adó ősi Koryo-dinasztia székhelye, másrészt a Panmindzsonhoz legközelebb, csak 8 km-re eső város.

Ebédünket a Keszoni Hagyományos Folklór Hotel éttermében töltöttük el. Gyékényen való guggolásban vagy törökülésben ettünk. Szerencsére korábbi ázsiai utaknál már hozzászoktam az étkezés ezen formájához, így nem okozott gondot.

Speciális keszoni fogás a panszandzsi, amely sokféle, mindig páratlan számú kis tálkán külön-külön kínált összetevőkből áll. Már a kis réztálkáknak a terítéken gyülekező tucatnyi csoportja felcsigázta a kíváncsiságomat. De a fogás is igen ízletesnek bizonyult.

Lehetőségünk volt $5 fejében megkóstolni egy igazi helyi különlegességet: a kutyalevest. Mielőtt bárki kitérne a hitéből, gyorsan leszögezem, hogy nem volt finom. Nem tudni, hogy milyen fajta, csak azt, hogy erre tenyésztik: vagyis evésre. (Se északon, se délen nem tartanak kutyát. A kutya itt nem háziállat, hanem étel – kb., mint nálunk a tyúk). A leves íze finom volt, ellenben a hús már nem: mint egy rosszul megfőtt húsleves főt húsa. Nagyon rágós volt. 

A hotelből gyalog mentünk vissza a buszhoz, így alkalmunk volt megfigyelni Keszon városát. A szálloda a régi városnegyedben található. Egyszintes házak sorakoznak egymás mellett. A lakóházak földszintje magasított, az alapozás beton, amely felett terméskő borítású lábazattal nagy téglákból emeltek falat.

A zöld tetők mindenütt keleties, felfelé hajló eresszel vannak ellátva. Bejáratuk szűk kis kapu, kínai módra széles és magas küszöbbel. Csak kevés, és kicsi ablakuk néz az utcára. Összességében ezek a házak elegáns, régies benyomást nyújtanak.

A városképet meghatározza a város fölé magasodó dombon emelt Kim Ir Szen szobor. A szobortól lefelé induló sugárút nagyjából észak-déli irányú és mellette emelték a város legmagasabb toronyházait (kb. 15 emeletesek).

A másik fő útvonal ezt keleti-nyugati irányban keresztezi, és ennek mentén található a főtér és a vasútállomás is.

A város egyik fő nevezetessége a Koryo Múzeum. Ez egy nyugodt, szerény hely, parkokkal, pavilonokkal. A kiállított tárgyak egy erős helytörténeti gyűjteményt mutatnak. Itt ismerkedtünk meg a szeladon-nal, amelyet koreai porcelánnak is neveznek. Nagyon szép matt, zöldes-szürkés árnyalatok jellemzik.

A város háború előtti műemlékei eredetiben fennmaradtak. Vezetőnk szerint azért, mert a város és környéke a koreai háborút megelőzően délhez tartozott, ezért itt az amerikaiak nem bombáztak. 

Keszon másik fő látványossága a Nam Kapu. Ez a 14. század végéről származik. A kapu fedett teraszán helyezték el a Yanbok-templom Korea szerte híres harangját. A harang robosztus súlyú, és kb. 14 tonnás, 330 cm magas és vastagsága átlagosan 23 cm. 

Keszonban az általunk látott járműforgalom elég szerény volt. Sokkal kevesebb jármű látható az utakon, mint Phenjanban. A legtöbben gyalogosan vagy kerékpárral közlekedtek. A nagyobb terek közepéről itt sem hiányozhattak a forgalomirányítók – bár sok dolguk nem akadt. Amennyire megfigyelhető illetve kivehető volt, a kerékpárok ugyanolyan lestrapált állapotúak és egyformák. A kormány előtt majdnem mindegyiken kosár. 

Itt jóval szerényebb kivitelezésű lakótelepeket láttam, mint a fővárosban. A házak 4-5 emeletesek, és szerintünk – az állagából kiindulva – a 60-as, 70-es években épülhettek. A központban épült néhány magasabb, itt 20 emeletesek is megtalálhatók.

Megjegyzés: hazafelé a repülőn egy dél-koreai lány mellett ültem; vele beszélgettem az országról. Szerintük, már mint a déliek szerint, Keszon városa pusztán díszlet az odalátogató külföldi turisták előtt. Látványelemként szállítanak a házak közé biciklistákat, autókat, rendőröket, stb., majd az est leszálltával visszaviszik őket a környékbeli falvakba. Elsőre kicsit fura volt az állítása, de lehet benne valami.

Szerettem volna visszafelé megnézni a korábban Rákosi Mátyás nevét viselő kórházat, valamint az udvarán található észak-koreai - magyar barátság emlékművét; de sajnos nem lehetett. (1995-ben változtatták meg a nevet). Az ok igen egyszerű: az egyik magyar utazási iroda, amelyik szintén szervez az országba utat, kizárólagos jogot szerzett arra, hogy magyarok, csak az ő útjain során láthatják az emlékoszlopot - más körülmények között nem. Csöppet nem tetszett, de nem volt más választásom, bele kellett törődnöm. 

Visszafelé megálltunk ugyannál a szuvenír árusnál, melynél odafele is. De ekkor már senki sem vett semmit sem. Egy oka volt, este mentünk egy könyvesboltba, és arra tartogattunk. Az autópálya bevezetőnél, áll az Újraegyesítés Három Alapelve Emlékműve. 2001-be adták át, hogy megemlékezzen Kim Ir Szennek a Koreai-félsziget újraegyesítéséért tett javaslataira. Beton félkörív, mely az újraegyesítés jegyében született: stílszerűen azon az autópálya felett épült, mely a DMZ felé halad, vagyis Dél-Korea irányába.

Két koreai nő tradicionális ruhában (choson) jelképezi Észak- és Dél-Koreát, és közösen egy gömb felé néznek, melyen az újraegyesített félsziget térképe látható. A gömb a jelképe a Három Alapelvnek: a nemzet újraegyesítésének; a demokratikus Koryo Köztársaság létrehozására, és a Nagy Egység 10 pontos programjának. A talapzatba üzeneteket véstek: a támogatás, az újraegyesítés, a béke, az egység és a nemzetek jelszavait.

Egy programunk maradt mára: látogatást tenni az idegen nyelvű könyvesboltban. Angol, német, orosz, kínai, francia nyelvű könyveket lehetett venni. Elsősorban Kim Ir Szenről, illetve tőle származókat (életrajzi, teljes kötet), kisebb részben pedig Kim Dzsong Iltől hasonlókat. Én egy bibliográfiai könyvet vettem a Nagy Vezérről, valamint két kisebb kiadványt a dzsucse rendszeréről, illetve az észak-koreai alkotmányt. Ezen kívül posztereket, DVD-ket, CD-ket lehetett még kapni.

Hosszú, de tartalmas napunk után a vacsoránkat egy helyi étteremben töltöttük, majd vissza a hotelhez, ahol még a bárban beszélgettünk egy keveset.