Vietnam folytatása
My Son
My Son kb. 60 km-re található Hoi An városától, ami a Csampa civilizáció központja volt, jelentősége akkora mint Angkoré. A 4-ik és 13-ik századok között egyedülálló kultúrával rendelkezett, amelyik magán viselte az indiai hinduizmus spirituális jegyeit. My Son szentélyeit az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. A szent kerület épületi jól szemléltetik a csampák magas szintű teljesítményét, a hatalmas vallási komplexum több mint 70 épületet foglalt magába, valóságos torony erdő lehetett, amelyekből mára mindössze 25 maradt viszonylag épségben. Nagyrészüket lerombolták a pusztító háborúk, az amerikaiak bombázásai és az idő vasfoga. Az sem vált hasznára a területnek, hogy a vietkongok katonai bázisként használták. Az építők My Son a Csampa királyság nemessége volt. A birodalom azért is érdekes, mert egész délkelet Ázsiában ez a terület volt az, ahol a leghosszabb ideig, mondhatni a 3-15-ig századig megmaradt a vallási kultúra, hosszabb ideig mint Angkor, vagy akár Ayutthaya. 2002-ben hozzákezdtek a megmaradt épületek konzerválásához.

Saigon – Ho Shi Minh City
Másnap délben indult tovább a gépem Danang nemzetközi repteréről Saigonba – vagy más nevén Ho Shi Minh City-be (vietnamiul: Thanh Pho Ho Chí Minh). Így reptéren még sosem jártam: Danangban több mint egy millió ember él, ennek ellenére a reptér nem egy nagy szám. Mikor adtam oda az útlevelet az azonosításra, a koma elkérte a bankkártyát is, hogy leellenőrizze, hogy erről lett e véve. Nálam volt, de mit csinált volna akkor, hogy ha pl. szülőkéről vettem volna, ami nincs nálam Érdekes…
A másik meglepő dolgot azt Saigonba érve tapasztaltam. Megjött a csomagom, kibontottam még a reptéren, hogy a hátamra tudjam venni a táskát. Ezzel együtt a csomagcímkét is letéptem. A kilépéskor azonban megnézték, hogy mindenki a sajátját viszi-e. Ez egyfelől jó, mert nem tudják ellopni, elcserélni, másfelől azonban, miért nem tudták ezt bemondani? Akkor megtartottam volna. A koma nem hitte el, így kinyitottam neki a lakat kulcsával, hogy lássa, tényleg a sajátomat viszem.
A nyugat nem ismeri el ezt a nevet, ott Saigon-ként (vietnamiul: Sai Gon) szerepel, csak a vietnamiaknak HSMC. az ország déli részén fekszik, a Saigon-folyó partján. Prey Nokor néven Kambodzsa legfontosabb kikötője volt, míg a vietnamiak el nem foglalták a 16. században. Saigon (vietnamiul: Sai Gon) néven 1954-ig Francia-Indokína, majd 1975-ig, a vietnami háború befejeződéséig Dél-Vietnam fővárosa volt.
A szállás a belvárosban helyezkedett el, közel volt a helyi piac, ahol mindenféle replikát lehetett vásárolni táskákon át, a cipőkig. Olcsó utánzatai voltak az eredeti luxus márkáknak.
Saigonban több mint 5 millió ember él, ennek ellenére pár óra elég arra, hogy az ember körbejárja a legfontosabb látnivalókat. Mivel du-n volt már mire elindultam, így először vettem génybe az önkéntes motorosos taxisként való használatát.
Az Újraegyesítés Palotájával kezdtem, mert ez 4-kor zár be, és kíváncsi voltam arra, hogy hol írták alá 1975-ben a háborút lezáró dokumentumokat. Valamint, amiről a nevét az épület is kapta, itt írtál alá Vietnam újraegyesülését is. Ezzel Észak és Dél újra egy ország lett. Érdekes volt látni a a különböző díszes tanácskozó termeket az emeleteken, majd az alagsor pincéiben az óvóhelyeket, lakószobákat, rádiós állomásokat.
Innen a háborús múzeumhoz vezetett az utam. A város szívében van egy múzeum, melyet 1975 szeptemberében nyitottak meg a "Ház az amerikai imperializmus és egy bábkormány háborús bűnei bemutatására" néven. Később már csak az amerikai háborús bűnök múzeumának hívták és végül 1993-ban kapta mai nevét az amerikaiakkal való kapcsolatok normalizálása érdekében.
Erre előre figyelmeztettek, hogy borzalmas lett. És igazuk is volt. Amit ott látni, az egészen megdöbbentő. Sok sérült emberrel találkoztam addig is az utcákon, sok szétlőtt műemléket láttam, amin keresztül megérintett a háború borzalma, de a múzeum hatása minden addigit felülmúlt. Fotókon látni az iszonyatos pusztítást az emberek között, a fegyvereket, a kínzó eszközöket egészen közelinek hozta a történelmet.
A tárlat eleje arra ad választ, magyarázatot, hogy Miért történt? Sokan teszik fel a kérdést, és vannak magyarázatok, na persze a "dominó elmélet", de ami ott történt, arra nincs mentség.
Az első indokínai háború a francia gyarmati hadsereg és a Ho Chi Minh vezetése alatt álló Viet Minh, más néven a Vietkong csapatai között zajlott 1946. december 19.-től és 1954. augusztus 1.-ig. Aminek oka az volt, hogy a II. Világháború végén, amikor is az itt állomásozó japán hadsereg kivonult Indokína területéről Franciaország, mint győztes hatalom vissza akarta szerezni gyarmati területeit. Mivel tárgyalásos úton nem sikerült a gyarmat visszaszerzése, ezért vonult be a francia hadsereg és ekkor találkozott szembe Ho Chi Minh erőivel.
1954-ben az addigi francia kormány, amelyik gyarmatiért háborúzott megbukott, és egy új háború ellenes vezető került hatalomra, aki ígéretet tett arra, hogy rövidesen kivonja csapatait.
1954. július 21-én aláírták a genfi egyezményt, miszerint a franciák elismerték Vietnám függetlenségét, és kettéosztották az országot a 17-ik szélességi fok mentén. Ez után északon HoChi Minh vezette Viet Minh csapatok, délen pedig a franciák által támogatott és irányított Bao Dai egykori császár uralkodott. A genfi egyezmény aláírásakor az elnök egy addig ismeretlen tábornokot Diemet nevezte ki a déli országrész miniszterelnökének. Diem választási csalással magához ragadta a hatalmat és ki kiállította a Vietnámi Köztársaságot. Véres megtorlások korszaka következett, aminek sok buddhista szerzetes is áldozatává vált...
A második indokínai háború tulajdonképpen az első folytatása. 1957-től 1975-ig, szűkebb viszonylatban az ebbe való közvetlen amerikai katonai beavatkozás 1959-1973-ig tartott.
A háború alapvetően Vietnam újraegyesítéséért folyt, amely során, ideológiai alapon Kína és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnamot, míg az USA Dél-Vietnamot támogatta.
A szárazföldi hadműveletek nagyobbrészt Dél-Vietnamban, továbbá Kambodzsa és Laosz határ menti területein folytak. Észak-Vietnam felett ugyanekkor légi háború dúlt.
A vietnámi háború legborzalmasabb eseménye, a My Lai-i vérengzés (vagy más néven My Son) 1968. március 16-án történt. Ezen a napon az amerikai tengerészgyalogosok 500 civilt - főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket - mészároltak le a faluban.
Az udvaron különböző harckocsik, tankok, repülők és helikopterek vannak kiállítva azok közül, amelyeket az amerikaiak használtak a áború alatt.
A múzeumba nem jöhetnek be a vietnami idegenvezetők. Először nem értettem ill. tudtam, hogy miért nem, de utána elmagyarázták: nehogy felborzolja őket és esetleg olyat mondjon, ami nem oda illő. A múzeum a háborút mutatja be. Mint fentebb írtam, először az okait, majd a háború menetét. A különböző mérges gázok hatásait külön terem mutatja be. Szeretek fotózni, de ezt egyszerűen nem tudtam megtenni, hogy ezekről fotót készítsek. borzalmas volt látni, hogy mit műveltek a vegyi anyagok. Több tízezren váltak nyomorékká, veszítették el valamelyik végtagjukat, vagy egyáltalán már születési rendellenességgel születtek. Borzalmas volt.
A múzeum mellett található a Tigris ketrec. Ez tulajdonképpen a tökéletes másolata az úgynevezett Tigris Ketrecnek, ami Saigon tartományhoz tartozó Con Dao szigeten építettek fel a Dél Vietnámi kormány, Diem uralma idején. Speciális börtön volt ez a makacs politikai foglyok számára, ahol különös figyelmet szenteltek rájuk. Az eredeti helyszínen 120 ketrec volt, melyek mérete: 2,70 x 1,50 x 3 méter.
A forró évszakban 5-14, a téli évszakban pedig 1 vagy 2 foglyot tartottak fogva egy-egy ilyen cellában. A lábukat nehéz vas bilincsek szorították. Evést, ivást, alvást és minden egyéb szükségletüket ebben a cellában kellett végezniük. Nem volt külön mellékhelység sem. A szűk folyosókon, ha egy börtönőr valamelyik cellából zajt hallott, például: beszélgetést, köhögést, vagy akár egy szúnyog agyoncsapását súlyosan megtorolta a csendháborítást. A cella tetejéről citromsavas, vagy mocskos folyadékot locsoltak a foglyokra, a bőrüket pedig éles botokkal sebezték fel.
A különböző eszközöket végig bemutatták, hogy hogyan kínozták a szerencsétlen foglyokat addig, amíg vagy beismerte az ellene felhozott koholt vádakat, vagy meghalt már. A sokk hatása alá kerül itt is az ember. Volt aki fotózott, én nem tettem meg. Csak a harci járművekről csináltam.
Mire végigjártam a múzeumot, addigra leszakadt az ég. Szerencsére a közelben volt a Notre Dame és Főposta épülete. Előbbi érdekessége, hogy tejes egészében úgy néz ki, mint a párizsi. a franciák építették még. A Főposta épülete e mellett áll. Ez is egy gyönyörű klasszicista épület a franciáknak köszönhetően. Szerencsére az eső hamar elállt, így tudtam folytatni utamat.
Tulajdonképpen Saigon főbb nevezetességei ennyi. Van még kínai negyed, piac, ill. pagodák, de ilyet vagy hasonlót már láttam korábban párat, így sztornóztam.
Helyette jobb programot választottam: egy igai vietnami masszázsra mentem el. Két órás csomagot választottam, amiből egy óra test, és egy óra külön láb és talp volt. A sok utazás alatt teljesen elgémberedtek már az izmaim, csontjaim, így jólesett egy felpezsdítő masszázs. Csak úgy ropogtak a csontjaim. 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://alitraveling.blog.hu/api/trackback/id/tr666099156

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Alitraveling a Facebookon

Leírás

A blog az utazásaimról szól, ahol megfordulok a világban :)
Az utóbbi időkben ez bővül a túra beszámolókkal.  

>

Alitraveling posztjai a nagyvilágból :)

TÁMOGASD AZ OLDALT:

Google translate

Látogatóim

Flag Counter