Jordánia legdélibb csücskében nincsenek műemlékek. Egyetlen szentély, templom, vár sem található itt. Jutalmul viszont meg lehet pihenni és teljesen átadhatjuk magunkat a természetnek: elsősorban Wadi Rum (ejtsd: vádi ramm) egyedülálló sivatagi tájának. A Wadi Rum mindenkit magával ragad, aki lelkesedik a sivatagért: egyenest a vöröses homokból meredek, sziklaormokra emlékeztető hegyek emelkednek ki. Aki látta az Arábiai Lawrence c. filmet - Végtelen, visszhang zeng benne, nem e világi” – így jellemezte Arábiai Lawrence a sivatagi tájat - sejtheti mi vár rá, ha ellátogat Jordániába az MKeys Travel szervezésében.
Petrától, vagyis Wadi Musitól kb. 2,5 óra alatt lehet eljutni a Wadi Rum Nemzeti Parkba; a JordannPass ide is tartalmazza a belépőt, így külön jegyet nem kell venni, csak fel kell mutatni a Passt kinyomtatva vagy telefonon. Egyeztettem a helyi vezetőnkkel, majd elfoglaltuk az autóinkat és útnak indultunk. Nem sokra jutottunk, épphogy elhagytuk a falut, amikor az egyik autó lerobbant. Igazából nem bántuk, mert így a lemenő napban volt időnk gyönyörködni és remek fotókat készíteni. Sajnos mire a táborba értünk már besötétedett, így a naplementét csak az autókból tudtuk megnézni. A lemenő nap fénye elképesztő színeket hozott ki a vörös homok és a vöröses-barnás, itt-ott a grafittól vagy gránittól fekete sziklákból. Egyszerűen mesés volt.
Fél óra autózás után értük el a táborhelyünket, ahol a sátrak elfoglalása után jöhetett a jól megérdemelt vacsora: természetesen nem hamburger és rántott hús várt minket sült krumplival, hanem helyi specialitás. Földbe ásott „kukta": mély gödör, melynek mélyén parázs. Erre jött rá a hordó, melybe a finom csemegét helyzeték: csirke, krumpli, hagyma. Ezt lefedték, majd homokkal és újabb réteg parázzsal takarták le. Az illat, az íz...mesés volt. A hús puha volt és omlós.
Maga a helyszín egy - azt mondom, hogy turistáknak modernizált - beduin sátor volt. Telis-tele csodaszép szőnyegekkel. Ahogy az illik, cipő levétel és csak úgy lehetett bemenni.
Vacsora után egy rövid ideig még gyönyörködtünk az esti égboltban a tábor felett magasodó sziklák tetejéről. Rengeteg csillag, semmi fényszennyezettség. Hulló csillagok és a tejút alatt végül elindultunk haza felé. A napfelkeltét ugyaninnen néztük végig, ami páratlan élményt nyújtott.
Másnap jött az igazi túra: legelső állomásunk az Um Frouth Arch. Ez egy természetes sziklahíd, amelyet évezredek alatt víz és szél teremtett meg. Aki nem fél a magasságtól az felmászhat a tetejére, ahonnan remek kilátás nyílik.
Innen egy vörös homokdűnéhez mentünk, ami egy kis kanyonban helyezkedik el. Fel-le, fel-le kellett mászni, aminek minden percét élveztük. Hatalmas élmény volt mezítláb ugrálni, futni a sivatagos homokban.
A Burdah Arch szintén egy természetes sziklahíd, de az előzővel ellentéltben ide nem másztunk fel. Kb. 3-4 óra kellett volna, hogy felérjünk a tetejére. Inkább kifeküdtünk egy szikla tetejére, ahol élveztük a novemberi meleget.
A „gomba szikla” a nevét egy gombáról kapta, amelynek „aljában” egy kis bunkert alakítottak ki, ahova a beduinok a meleg elől kerestek menedéket, valamint tárolási célokra használták a helyiséget.
Ebéd időre értük el Arábiai Lawrence házát, ami tulajdonképpen egy vámház. Ma már csak kőhalom emlékeztet a brit kalandor egykori szállására. Ezen a területen haladtak át a karavánok és mint már olyan régóta, természetesen itt is szedtek vámot a helyiek, cserébe védelmet adtak az áthaladó karavánoknak. Maga ház a szikla oldalába vájt kis lyukakba illesztett fagerendákból állt. A lyukakba illesztették a nagy fa rudakat, melyek másik végét a földre helyezték. Ezt takarták be. A ma láthatókő fal már csak jelképes, hogy itt valaha egy "vám ház" állt.
A semmi közepén főzött a 3 söfőr egy "több fogásos" ebédet, ami finomabbnál-finonabb ízvilágból állt.
Ebéd után egy újabb sziklaképződményt néztünk meg, aminek a tetejére ki lehetett menni. Vezetőnk tudta, hogy „ugrálós” képet hogyan kell készíteni, és mindenkiről profi képeket lőtt
Az Anfishieh feliratok ősi nabateus és thamudik feliratokból áll, amelyek ékes bizonyítékai annak, hogy egykoron ezen a tájon, a mai Wadi Rum - aminek jelentése: Hold völgye - jöttek mentek a teve karavánok. Több útvonalon haladtak át a karavánok a területen, ám ezen a helyen meg is örökítették, hogy ennek a hegynek a mentén, vonultak el, szerte a környező országokba, vidékekre.
A hatalmas homok sziklák között egy apró, de nem túl hosszú kis kanyon húzódik, a Khazali kanyon. A kanyonban pedig több mint 3000 éves jó állapotban fennmaradt barlangrajzok találhatóak.
A helyszín nevéhez viszont már egyfajta mese, egy kis történet is tartozik. Élt a közeli kis városban egy Ali nevű fazon, aki folyamatosan hazudott a falubelieknek. Ezzel még nincs is nagy gond, csak hogy hazugságaival mindig ártott az embereknek. Egy ideig tűrték a falubeliek Ali hazudozásait, ám amikor megelégelték, neki eredtek, hogy elkapják és jól „elmagyarázzák" neki, hogy a hazudozás nem jó. Ali nem adta magát könnyen, a sivatag felé vette a menekülő utat. Futott és csak futott, a falu népe pedig futott utána. Amikor ezekhez a sziklákhoz, kis kanyonhoz ért, gondolta megpihen, csak nem jönnek már utána. Ám a falubeliek kitartóak voltak és bizony még mindig szaladtak Ali után. Ali felkapaszkodott a hegyre, hogy elmeneküljön a nép haragja elől.
Ez a húzása már nyerő volt. Senki nem követte fel a szikla tetejére, így Ali úgy néz ki megmenekült. A nép lecsitult és elindult vissza. Ali azonban nem tudott lemászni. Bátor lépésre szánta el magát. Arab ruháját felemelte és ejtőernyőnek használva leereszkedett a talajra. Akik ott maradtak a faluból, bámultak, hogy mit nem tud ez a hazudós Ali, s mivel ilyet még nem láttak, biztosra vélték, hogy ez az Ali egy varázsló. Hát így menekült meg Ali a falu haragja elől....hogy tovább folytatta-e hazudozásait arra már nem tért ki a történet. A hely neve úgy ered a történetből, hogy kaza arabul hazudóst jelent. Ha hozzá illesztjük az Ali nevet, megkapjuk, hogy: KazAli...
Szinte teljesen egyértelmű, hogy ha az ember sivatagba megy, akkor nem hagyhat ki egy olyan lehetőséget, hogy homok dűnét másszon. Így tettünk mi is, azaz nem szalasztottuk el a lehetőséget. Csodás vörös homokból, a szél által épített homok dűnét megcéloztunk és neki iramodtunk. Vádli...az érezte...de megérte a mászását. A kilátás a dűne tetejéről pedig ismételten meseszép volt.
A hegy oldalában ered a kis forrás, melynek neve: Lawrence forrás. Ennek a vizét egy egyszerű csővel vezetik le a teve itatónak kiépített vályúkhoz. A környék összes tevéje ide jár inni. Nem kell hozni a tevéket, azok pontosan tudják, hogy hol van az itató...így ha egy hét után megszomjaznak, akkor ide battyognak, felszippantanak sacc. 40 liter vizet, majd haza battyognak. Nem nehéz, csak meg kell tanulni tájékozódni a sok homokszem között.
A helyszín másik érdekessége a Navateus írással ellátott kő. Maga az írás több ezer éves, és a mai napig nem tudták megejteni, hogy mit jelenthet a sziklába vésett információ. Tettünk egy próbát mi is, de sajnos mi sem jártunk sikerrel így visszaindultunk Rum faluba, ahol átültünk a buszba és Aqaba felé vettük az irányt. A csoport egy része még maradt a városban, pihenni pár napot, de akik nem akartak, azokkal elindultunk a határ felé Eilatba. A határon könnyen átjutottunk.
A Jordániában töltött pár nap meglepően mozgalmasan telt, és váratlan pozitív benyomásokat adott. Mindenhol örömmel fogadtak, segítőkészek és a vártnál sokkal kevésbé “nyomulósak” voltak. Jordánia valóban egy biztonságos, jól utazható ország nem túl messze, de rengeteg egzotikummal.
Jordániában, amit úgy is emlegetnek, hogy a Közel-Kelet Svájca nincs olaj és édesvíz is alig, mégis van valami, ami a környéken keveseknél. Béke. A világ többi részéről szemlélve persze elég távol van ahhoz, hogy összemosódjon a Közel-Kelet többi “problémás” vidékével, ezért amikor valami “esemény van” akkor megcsappan az ide utazó turisták száma is.
